Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Kun László: Politikai harcok Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1956. november 18.-december 11. között
vázolt koncepció realizálásában. Az elnökség tagjainak másik csoportja azonban hitte és akarta az élet normalizálását, őszintén, minden hátsó gondolat nélkül.103 Amikor Földvári szenvedélyes hangon utasította el azt a vádat, hogy egyedül intézkedik a megyei munkástanács nevében, nem mondott igazat. Az egyik elnökhelyettes szerint ugyanis november 4. előtti kollektív döntésekkel szemben november végén már „Földvári azt mondta, hogy személy szerint őt tették felelőssé (azért), ami a megyében történik, így aztán mi csak végrehajtói voltunk Földvári utasításainak.104 Mindez pedig annak a jele volt, hogy Földvári a megyei munkástanácson belül is „kétfrontos harcot” folytatott, s akkor, amikor törekedett a munkástanács jobbszámyának visszaszorítására, az elnökség tisztességes tagjait kész tények elé állítva felhasználta a programban vázolt célok realizálása érdekében. A november végére kialakult helyzetnek két alapvető jellemzője volt: Az egyik, hogy a kommunisták és a munkástanácsok között igen éles politikai harc folyt, de e harc módszereiben - nem utolsósorban a megyei munkástanács jóvoltából - jelentős változás következett be, a sztrájkot felváltotta egyféle párbeszéd. A munkástanácsok politikai állásfoglalása differenciáltabbá és kevésbé hisztérikussá vált, ugyanakkor azonban az alapvető kérdésekben fenntartották korábbi nézeteiket. Mindezek mellett azonban a politikai harc éleződését is megfigyelhetjük: egyrészről a munkástanácsok jobboldala a KMT hatására újra aktivizálódni kezd, (ez az aktivizálódás azonban már nem annyira a jobboldali követelések győzelemre juttatására, mint inkább a kommunista pozíciók erősödésének fékezésére irányult). Ugyanakkor a párton belül is - főként a munkástanácsokkal közvetlenül kontaktusban levő kommunisták körében kezdett mind egyértelműbbé válni, hogy elérkezett az idő a munkástanácsokkal és a megyei munkástanáccsal kötött kompromisszum feloldására. A helyzet másik (tartós) jellemzője volt, hogy a fő frontjait tekintve politikai fórumokon folyó küzdelem mögül hiányoztak a tömegek. A munkástanácsok, s az általuk megfogalmazott különböző dekrétumok szinte kivétel nélkül a nép, az üzem dolgozóinak, a város lakosságának „egyhangú állásfoglalására” apelláltak. A valóságban azonban október 25-e után (amikor együtt mentek a hibák kijavítását akaró munkások, dolgozó tömegek, valamint az ellenforradalom) Miskolcon nem volt igazi tömegdemonstráció. Még fokozottabban vonatkozott ez a november 4-e utáni periódusra. Az LKM-ben tartott november 15-i gyűlés, ahol a jelenlevők egyes csoportjai igen élesen léptek fel, nem tekinthető tömegdemonstrációnak. Egy olyan környezetben ugyanis, ahol mintegy 20 000 munkás dolgozott (LKM, DIMÁVAG, Nehézszerszám-gépgyár, Könnyűgépgyár) 1500—2000 ember nem tekinthető meghatározó tömegnek, mert törpe minoritás. Hozzá kell ehhez fűznünk egy másik sajátosságot: a különféle kormányellenes követelések jelentős részét nem is a munkástanácsok testületi ülései, hanem vagy elnökségük, vagy — ami gyakoribb volt - a munkástanácsok küldöttjei fogadták el, s hozták nyilvánosságra az „összmunkásság” nevében. Mindez a helyzet egy alapvető jelentőségű sajátosságra hívja fel a figyelmet: a két pólus — a munkástanácsok és a mögöttük meghúzódó különféle ellenforradalmi csoportok, valamint a kommunisták — közötti rendkívüli éles politikai harc, a munkásság és általában a dolgozó tömegek nagyobbik részének passzivitása mellett folyt. Ez a passzivitás természetesen nem jelentett politikai semlegességet, inkább egy fajta „nem aktivitás” volt, ami nem utolsósorban a szocializmus erőinek szervezetlenségéből következett. Nem jelentett semlegességet, mivel a szocializmus és kapitalizmus alternatívája a dolgozó tömegek számára egy pillanatra sem okozott dilemmát, a dolgozó tömegek egyértelműen és mindig a szocialista társadalmi rend mellett álltak. A helyzet specifikumát és bonyolultságát az adta meg, hogy az ellenforradalom ekkor ismét fő vonulatává vált revizionizmus — bár pro forma — szintén 267
