Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)

Kun László: Politikai harcok Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1956. november 18.-december 11. között

olyatén való feltüntetése, mintha az a követelések tárgyát képezné, megvalósítandó politikai cél lenne, implicite azt jelentette, hogy Magyarország nem volt független ország, nem a nép vezető szerepe érvényesült, a politika nem a nép érdekeit szolgálta. De vajon az a formula, hogy a kormányt „a nép érdekeit bátran, gerincesen szolgáló hazafiakból” kell újjáválasztani, nem a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kritikáját jelentette-e?

Földvári a jelek szerint világosabban és reálisabban felismerte a kialakult helyzetet, mint általában a revizionisták, vagy a KMT vezetői. Felismerte, hogy a kormányt fegyveres harccal nem lehet megdönteni, a sztrájk pedig nem kényszeríti meghátrálásra, ezért politikai eszközöket igyekezett keresni.

E politikai eszközök közül a leglényegesebb a többpártrendszer visszaállításának követelése volt. A programban ez a kérdés meglehetősen homályosan szerepel, e pártokról csak annyit tudunk meg, hogy „valamennyi pártnak a szocializmus talaján kell állnia”. Mindez így, önmagában nem tekinthető ellenforradalmi követelésnek, hiszen közismert, hogy a szocializmus építése több párttal is lehetséges. Földvári gyakorlati tevékenysége azonban meglehetősen egyértelműen bizonyította, hogy nem valamiféle új pártokat akart szervezni, hanem a koalíciós pártok újjászervezésére gondolt.98

A többpártrendszer kérdésben egyértelműen felszínre kerültek azok a veszedelmes illúziók, melyek Földváriban — és általában a revizionistákban — éltek, a volt koalíciós partnerek politikai karakterével kapcsolatban: illúzió, hogy a polgári pártok — melyek november első napjaiban megmutatták igazi arculatukat — a szocializmus rendszerébe integrálhatók. (A gyakorlatban azonban november első napjaiban megfordult a dolog, a polgári pártok integrálták a maguk rendszerébe a revizionistákat.)

A többpártrendszer kialakítása — újjászervezése után került volna sor az általános, demokratikus és titkos választásokra, melyek során újjászervezték volna az országgyűlést, a kormányt, és a kormány által soha el nem ismert területi munkástanácsokat, „népi hatalmunk szerveit”. E választások során kizárták volna a testületekből a horthysta—fasiszta elemeket, valamint a rákosista—gerőista rezsimet végig hűségesen kiszolgálókat. A „kétfrontos harc” ezen Földvári által olyannyit propagált formulája elképzeléseinek nagyon lényeges mozzanatára világított rá. Ez a formula de facto renegáttá nem vált a kommunisták kirekesztését jelentette a revizionisták gyakorlatában „népi hatalmunk” szerveiből, s míg ez a potenciális baloldali ellenzék, úgy a horthysta—fasiszta elemek kirekesztése a jobboldali ellenzék kizárására irányult, s előttünk áll Földvári koncepciójának tiszta modellje, egy többpártrendszeren alapuló, kommunista és szélsőjobboldali, fasiszta ellenzék nélküli polgári demokrácia, melyben a politikai színkép a revizionistává tett MSZMP-től a kisgazdákig terjed.

E modellben a választott tanácsi szervek funkcióját a területi munkástanácsok veszik át. (Ezt fejezi ki a program azon szakasza, mely követeli, hogy a megyei munkástanács ellenőrizze a régi közigazgatási apparátus és annak végrehajtó bizottsága munkáját.) Ezzel a tanácsok, mint választott — államhatalmi népképviseleti szervek megszűntek volna funkcionálni és gyakorlatilag a területi munkástanácsok közigazgatási, végrehajtó szerveivé váltak volna. A területi munkástanácsok hatalmi pozíciói biztosítása mellett az üzemeket az üzemi munkástanácsok irányítása alá kívánta helyezni.

Földvári többször és erőteljesen hangsúlyozta a program szocialista karakterét. Ezt a szocializmust azonban egy jobb- és baloldali ellenzék nélküli polgári demokratikus szisztémával kívánja megvalósítani. Ugyanakkor — ennek a felfogásnak szerves következményeként — az egyébként meglehetősen terjedelmes programban említés sem történik a proletariátus marxista-leninista pártjáról, amely nélkül nincs, mert nem lehetséges proletárdiktatúra, említés sem történik a proletárdiktatúráról, amely nélkül

265