Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Seresné Szegőfi Anna: Miskolc város víz- és csatornahálózatának történetéből, 1884-1944
0 bevallotta, hogy gyanús volt neki a kút egyik része, de Pazár szakszerűen elmagyarázta neki, hogy miért nem lehetséges a fertőzés.80 Akihallgatáson egyébként tagadta, hogy Pazár megfenyegette volna. A vizsgálathoz hozzátartozik, hogy a főgépészt „saját kérésére” elbocsátották állásából és a főispán közbenjárására a járványügyi állomáson helyezkedett el. Pazár István a közgyűlés előtt igazolta, hogy a kúttal kapcsolatos eljárását mindig a szakértők véleménye döntötte el és a forrás helyét minisztériumi jóváhagyással jelölte ki. A közgyűlés természetesen felmentette és megbízta, hogy az új hidegforrással kapcsolatos munkákat tervezze meg és indítsa be. Pazár ekkor támadásait személy szerint Czárán Péter ellen indította, olyan követeléssel lépett elő, hogy a tanácsos személyesen jelölje ki az új forrás helyét, hogy őt ne érhesse vád.81 Indoklásul idézte a polgármester szavait: „aki kétségbe vonja annyi kiváló specialista szakember megfigyeléseken, tanulmányokon, kísérleteken alapuló meggyőződésének helyes voltát, anélkül, hogy ily tanulmányokat csak meg is kísérelt volna, az ne kritizáljon, hanem jöjjön és csinálja meg a javaslatait.” Érthető, hogy a főispán a fenti sorokat vörös irónnal vastagon aláhúzta. Az átgondolt és megfontolt rekonstrukció egyre késett, szakértőket hallgattak meg és szakbizottságokban üléseztek, eredmény azonban nem született. Az akkori helyzet jellemzésére a főispán — talán túlzottan elfogult — véleményét érdemes megismernünk.82 A munka összehangolására hivatott városi tanácsról írta bizalmas jelentésében a népjóléti miniszternek: „A városi tanács teljes tehetetlensége a vízvezetéki zavarokkal szemben, a vízmű igazgató agresszív és egocentrikus természete, amely a vízkérdés megoldását mindannyiszor a kicsinyes személyeskedések szűk keretei közé zökkentette, a törvényhatósági bizottság tagjainak a vízvezetéki kérdés tárgyalásakor megnyilvánuló ingerlékenysége, évtizede a közönség súlyos kárára ennek a lakosság szempontjából legnagyobb horderejű kérdésnek a megoldását meddő viták, át nem gondolt kísérletezések, ideges kapkodások (a megzavarosodás idején) s kicsinyes hiúsági szempontok szűk keretei közé szorították és végre holtpontra juttatták. ” Pazár Istvánról alkotott véleményét sem szépítette: „fölényes és szokatlanul agresszív hangja elsősorban Nagyméltóságod vízszakértőjével szemben, azt a meggyőződést keltette bennem, hogy a miskolci vízműigazgatónak bevonása a vízprobléma megoldási módozatainak és terveinek kidolgozásába, a gyökeres és a város érdekében áló orvoslást előmozdítani nem ákalmas, legfeljebb hátráltatni, ha nem teljesen meghiúsítani alkalmas.” A főispán kritikáját a városi szakbizottság sem kerülhette el: „A vízműüzemi bizottságban a különböző magánérdekek, kicsinyeskedő hiúságok és a hozzá nem értés olyan mértékű önérzettel lépett fel és oly agresszíven viselkedett azokkal az urakkal szemben akik legjobb tudásuk és meggyőződésük szerint országosan is elismert nagy szaktudásukat a város emez égető problémájának megoldásához felajánlották, hogy az üzemi bizottságot a kérdés megoldása szempontjából alkalmatlannak kell tekintenem.” A főispán kritikája sem volt mentes az egyoldalúságtól, s nem vette figyelembe, hogy a vízvezeték hibájának jelentékeny részét a belügyminisztérium számlájára kell írnunk, gondoljunk csak a forrás helyének kijelölésére, a második főnyomócső problémájára, a breznói vascsövek használatának kierőszakolására. A miskolci vízvezeték legfontosabb problémája — a víznyerő terület kijelölése — a mai szakember szemével is a város fekvése miatt a legnehezebb kérdés. A lehetséges megoldások közül a legmegfelelőbbet valósították meg a karsztforrások felhasználásával. Mai tudásunk szerint is a legjobb vízminőséget a karsztforrások adják, vízbőségük azonban kevés és változó. A karsztforrások „betegsége” az opálosodás eredményesen megoldható kavicsrétegen át történő szűréssel. A víz tisztaságának esetleges problémáit pedig klórozással lehet kiküszöbölni, ahogy ezt eredményesen meg is oldotta a város a tífuszjárványt követően. A folyóparti kutak fúrása mai szemmel is a rosszabbik megoldás. A mélyebb vízrétegek ásványtartalma fogyasztásra alkalmatlan, ezért költséges eljárással ezeket az 199
