Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Nemesik Pál: Adatok a borsodnádasdi munkásság betelepedéséhez, munkamegosztásához és migrációjához, 1864-1909
(pl. társüzemhez, vagy Amerikába) találunk csak feljegyzést. A felsorolt indokok alapján azonban kirajzolódik a kép: milyen munkaerőgondokkal küzdött a nádasdi gyár, a rimamurányi, illetve az egész magyar vasipar és milyen magatartási formák, illetve munkáltatói érdekek akadályozták a nádasdi munkástársadalom megszilárdulását. A társadalmi rend ellentmondásai tükröződnek a dolgozók felemás magatartásában: az ellenszegülés durva, ösztönös megnyilatkozási formái, a pontatlanul megfogalmazott követelések a sztrájkok idején, a munkaadót sarokba szorító termelési válságok, anyaghiány, munkaerő-felesleg, kivándorló tömegek, mind-mind a kapitalizmus kezdődő imperialista szakaszára utalnak. Ha ez már érzékelhető az 1890. utáni évtizedben, azt is jól kell látnunk, hogy a magyar munkásmozgalom bontogatja szárnyait a vidéki magyar ipar fellegváraiban, s amint a századelő beköszönt, ezek az ösztönös ellenszegülések a munkások részéről mindinkább tudatos osztályharcra jellemző magatartássá nemesednek. Néhány egyéb indok mögött a munkaadó érdekei húzódnak meg. Nem lehet tehát más a célom, mint annak felvázolása, hogyan hatott a munkásvándorlásxz a rimái üzemben kialakult tőkés-munkás együttélési gyakorlat. Meddig tarthatta fenn magát, s müyen jelek mutatnak elavultságára, időszerűtlenségére. A IV. sz. táblázat a) részében a munkást marasztalja el a munkaadó; 27-féle indokot sorol fel. Rendkívül negatív az a munkásfigura, amely ezekből a magatartási formákból kirajzolódik, s minden bizonnyal a munkaadó érdeke szabta meg a munkás minősítését, éspedig célzatosan. A munkásról a priuszok halmaza jelzi a leminősítést, pedig a Rimamu- rány a 149 munkást is, akár kolonizált volt, akár falubeli, „értelmes és erkölcsös munkásnemzedékké” akarta nevelni.29 A nevelés, szoktatás dacára akadt a munkások között renitens, szimuláló, engedetlen, figyelmetlen, kimaradozó, köztörvényes bűnöző, hanyag, kártyás, verekedő, tolvaj, lusta, megbízhatatlan, részeges, szemtelen, goromba. Egy pillanatra sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a munkáltató előjoga volt a munkás megítélése, minősítése. A munkásnak nem volt lehetősége jogvédelemre, jogorvoslásra. Kiszolgáltatott volt, s helyette mindig akadt más, aki a munkaadó rendelkezésére állt. Nyilvánvaló, hogy ez a társadalmi réteg ekkor még csak szociológiai értelemben tartozott a munkásosztályhoz. Ideológiai tájékozottsága még igen alacsony színvonalon állt. A Rimamurány féltékenyen őrködött afelett, hogy saját iskoláiban saját ideológiájára, a valláserkölcs alapjaira nevelje a munkásságát. Habármilyen kis okot fel tudott deríteni, amely a munkást ezzel ellentétes irányba orientálta, hamar túladott azokon, akik nem paríroztak, nehogy a többieket is „megrontsák”. Kompenzálta magát az újabb munkástömegek felvételével, mert volt elég tartalék mind a nemzetiségi területen, mind a peremvidék gyárainak, bányáinak közelében. Nagyon elapróznám a mondandót, ha arra is kitérnék, hogy müyen volt az arány a kolonizált és a kétlaki munkások között; melyik kategóriából „tévedtek meg” többen. A névanyag elemzése alapján erre is adódnak lehetőségek.30 Nem lehet célravezető, s talán még a ma is fennálló telep—falu közötti ellentét ébren tartását segítené elő ez a szembesítés. Az egyéb indokoknál bizton elmondható, hogy az amerikai kivándorlók zöme a kétlaki települések munkásai közül került ki. A kivándorlási hullám 1902—1905 között kulminált, és Nádasára is jellemző, ami a vidékre — Észak-Borsodra, Gömörre, Hevesre — jellemző volt.31 De a munkahiány miatt is elsősorban a bejáró munkások kerültek elbocsátásra. A Rimamurány ebben a helyzetben is ragaszkodott a kolonizált munkásaihoz. A Rimamurány kénytelen-kelletlen vette tudomásul, hogy a századelő évtizedében a kötelező sorkatonai szolgálat alól békeidőben nem mentesítheti munkásait. Ez a körülmény is fokozta a fluktuációt, mert nem minden munkása tért vissza a leszerelés után. 168
