Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Kun László: A szocialista konszolidáció első hetei Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 1956. november 4-19
megyei munkástanács elnöksége szabadon bocsátásának követelése képezte a megyei munkástanácsai követeléseinek alfáját és ómegáját. November 13—15-én a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság vezetői úgy érezték, nem tudnak úrrá lenni a helyzeten, nem tudnak megbirkózni azzal a nyomással, mely a megyei munkástanács vezetőinek kiszabadítására irányul.117 A Földváriék kiszabadítását szorgalmazó csoportok hajlottak arra is, hogy tömegtüntetéssel szabadítsák ki a letartóztatottakat. A megyei vezetés nehéz helyzetbe került.118 November 13-15-én az MSZMP megyei szervezőbizottságának vezetői és a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság számára két lehetőség is kínálkozott: vagy kenyértörésre viszik a dolgot, s fegyveres eszközökkel leszámolnak a munkástanácsokkal, vagy pedig a munkás- tanácsok alapvető követeléseit (a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány lemondása, Nagy Imre visszahívása, a szovjet csapatok kivonása, stb.) elutasítva, szabadon bocsátják a megyei munkástanács elnökségét. November 16-án megkíséreltek nyomást gyakorolni a munkástanácsokra. Megbeszélésre hívták össze az üzemek igazgatóit, főmérnökeit, munkástanács-vezetőit, figyelmeztették őket a kialakult súlyos helyzetre, s felszólították a jelenlévőket, hogy délután 3 óráig vegyék fel a munkát. Tudomásukra hozták, hogy aki ezt követően nem dolgozik, azzal szemben szabotőrként fognak eljárni.119 Az adott helyzetben ez a fellépés nem járt sikerrel. Bár egyes üzemi munkástanácsok vezetői — saját jól felfogott érdekükben — kiadták a munka felvételére vonatkozó felhívást,120 ez nem hozott eredményt. Részben ugyanis a felhívások szövegezéséből egyértelműen kiderül, hogy a munkástanácsok a rájuk nehezedő nyomásnak engedve bocsátották ki azokat, részben pedig a munkástanácsok jobbszárnya, a felszított kormányellenes- hisztéria légkörében meg tudott akadályozni minden olyan felemás, többnyire meggyőződés nélküli munkástanácsi akciót, mely a munka felvételére irányult. A munka felvételének fegyveres kikényszerítése nyilvánvalóan csak mint a munkás- tanácsokra gyakorolt nyomás egyik eszköze jöhetett és jött számításba, gyakorlati realizálása egy pillanatra sem merült fel komolyan. S bár a 16-án a munkástanácsokkal folytatott tárgyalások a munka felvételének kérdésében eredménytelenül végződtek, egy nagyon lényeges hatásuk azonban mégis volt: ráébresztette a munkástanácsokat arra, hogy követelődzésük nem járt eredménnyel, ráébresztette őket, hogy sem a sztrájkkal, sem a fegyveres provokációval való fenyegetődzés nem vezet eredményre, a kormány szilárdan kitart az alapvető kérdésekben elfoglalt állápontja mellett. 16-án egyfajta politikai patthelyzet alakult ki; a munkástanácsoknak már nem voltak megfelelő eszközeik és erőik, követeléseik kikényszerítésére, a forradalmi erők pedig még nem rendelkeztek elégséges politikai erővel célkitűzéseik realizálására. (A politikai sztrájkot ugyanis nyilvánvalóan politikai eszközökkel kellett megtörni, s ezt a feladatot csak a kommunisták végezhették el.) Ilyen szituációban csak az ésszerű kompromisszum mozdíthatta el a helyzetet a holtpontról. A munkástanácsokra gyakorolt hatalmi nyomással egyidejűleg konkrét lépések történtek a másik lehetőség realizálására, a megyei munkástanács újjászervezésére. Koval Pál, Grósz Károly és Tóth Zoltán (az LKM munkástanácsának egyik tagja) részvételével küldöttség ment a kormányhoz, s 14-én délben tárgyaltak a kormány vezetőivel a Borsodban kialakult helyzetről,121 akik nem tartották kizártnak, hogy Földvárit és társait szabadon bocsássák, de a megyei munkástanács újjászervezésére vonatkozó döntés még nem született meg.122 A 16-i munkafelvételre irányuló törekvések sikertelensége nyomán a magyar kormány az MSZMP megyei szervezőbizottsága képviselőinek permanens tárgyalásain alakult ki véglegesen az az álláspont, hogy Földvárit és társait szabadon engedik, a megyei munkástanácsot újjászervezik. 270
