Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)

Kun László: A szocialista konszolidáció első hetei Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 1956. november 4-19

demokrácia vagy a fasizmus mellett vannak. Éppen ezért a kormány intézkedéseinek végrehajtásában kemény kézzel kell fellépni s a vitákat későbbre halasztani. A legfontosabb kérdésekben egyet kell érteni, mert ezen a megye, sőt az egész ország jövője függ.”49

A legfontosabb kérdésekre koncentrált a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság területi munkástanácsokhoz intézett felhívása is. A körlevélben értesítették a községi munkástanácsokat, hogy „ . . . a járási, városi és községi Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottságok működését annyiban ismeri el és engedélyezi, amennyiben a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt (Kádár Kormányt) elismerik és annak megfelelően dolgoznak. Tájékoztatásul közöljük, hogy amennyiben a járási, városi és községi forradalmi munkásparaszt bizottságok nem a népi hatalom megvédelmezése és megszilárdítása és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (Kádár Kormány) érdekében tevékenykednek, úgy ezen helyi bizottságok működését kénytelen lenne beszüntetni.” A körlevél a községi és járási munkástanácsok feladatául ugyanazokat jelölte meg, mint a tanácsok esetében. Tudomásukra hozta, hogy feladataikat a tanácsoknak is kiadták „de azok végrehajtásának ellenőrzése a járási, községi városi Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottságok feladata.”50 Mindez egyben azt is jelentette, hogy azok a területi munkástanácsok, melyek elismerték a Kádár-kormányt, változatlan személyi összetételben átalakultak Forradalmi Munkás- Paraszt Bizottsággá.

A Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság területi munkástanácsokkal kapcsolatos álláspontja kényszerhelyzetben kötött kompromisszum volt: a tanácsvezetőkkel folytatott megbeszéléseken — de más forrásokból is — nyilvánvalóvá vált, hogy a tanácsok munkájának egyszerű újraindítása nem lehetséges, részint mert a tanácsszerveket újjá kellett szervezni, részint pedig mert ennek során számolni kellett a kiépített szervezettel rendelkező területi munkástanácsok ellenállásával. Ezért kényszerültek a bizottság vezetői arra, hogy a területi munkástanácsoknak ugyanazokat a feladatokat adják ki, mint a törvényesen megválasztott tanácsoknak.

Ebben a helyzetben a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottságnak engedni kellett, így de facto az egyes közigazgatási egységek helyi erőviszonyaitól függő, párhuzamos tanácsi - munkástanácsi közigazgatás körvonalai bontakoztak ki a november 7-i megbeszéléseken. A tanácsokat megkísérelték visszaállítani jogaikba, s ahol az erőviszonyok lehetővé tették, azonnal működni is kezdtek. A területi munkástanácsok vezetőinek díjazását megszüntették. Ezen az alapon hozták a munkástanácsok megbízottjainak tudomására, hogy a munkástanácsok ellenőrizni fogják a tanácsi végrehajtó bizottságok tevékenységét, valamint hogy az MSZMP szervezetek nem ellenőrzik a munkástanácsokat - megítélésünk szerint azért, hogy a területi munkástanácsok hatalmi kérdésekben ne ütközzenek se a szerveződő tanácsokkal, sem az MSZMP szervezetekkel.

Ezzel szemben állt a munkástanácsok részéről tett engedmény: amennyiben fenn akartak maradni — és többnyire fenn akartak maradni — el kellett ismerniük a kormányt. A Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság részéről kialakított kompromisszumos megoldás elvi lehetőséget adott a területi munkástanácsok jobb- és szélsőjobboldalának elszigetelésére, valamint arra, hogy e testületek az alapkérdésekben — a kormány elismerésével — konstruktív álláspontra helyezkedjenek.

Mindehhez azonban hozzá kell fűznünk, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság által elfogadott fenti kényszerkompromisszum nem valamiféle sajátos politikai koncepció realizálását jelentette, inkább egy ad hoc állásfoglalás volt azon az alapon, hogy „az alapkérdésekben egyet kell érteni s a vitákat későbbre halasztani.”

A Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság területi munkástanácsokhoz intézett felhívása polarizációt indított el, mely polarizáció alapján a területi munkástanácsok négy csoportja alakult ki.