Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Lénárt Béla: A Hejőcsabai Cement- és Mészmű története, 1890-1976
Ekkor még folyt a hiányzó klinkerégető aknakemencék építése. A klinker a cement döntő komponense, mely mészkő és agyag nagy hőfokon kiégetett keveréke. Az égetést aknakemencében végezték, ahol a keverék szén-és kokszporral elegyítve, magas hőfokon égve függőleges irányban haladt. Az üzemi próbákat 1953. nov. 17-én kezdték, de az indulás újabb problémákat okozott. ... „A hejőcsabai üzem Magyarország egyetlen aknakemencés klinkerüzeme...”87 Ilyen technológiájú kemencéhez hazánkban nem volt megfelelő szakember. Ezért négyen tapasztalatszerzés céljából Csehszlovákiába utaztak, ahol 3 hónapig tanulmányozták az aknakemencés égetést. Csak ezután és lassan sikerült a folyamatos termelést biztosítani. Ezzel tulajdonképp befejeződött a gyár építése, melynek során néhány építéstechnológiai újítás is született. Semsey Lajos főmérnök és Martinovszky József főgépész javaslatára a cementtároló silók kupoláit, valamint a kő- és agyagtároló 30 t-s betorifalait zsaluzás helyett a földön előregyártották, és utólag emelték be helyükre.88 Bunda János ács brigádvezető 1953 márciusában a táblás zsaluzás bevezetéséért Kossuth-díjat kapott.89 A nyersanyagtároló hatalmas oszlopkereteit üregesre öntötték, egy-egy keret eredetileg tervezett 70 t súlyát 30 t-ra csökkentették, ezzel mintegy 800 000 Ft értékű anyagmegtakarítást értek el stb. 1953 novemberétől tehát teljes technológiai vonalon folyhatott a termelés. Az évi 300 0001 kapacitásúra tervezett gyárban azonban még nagyon sok nehézséggel kellett megküzdeni, amíg ezt a mennyiséget valóban elő is tudták állítani. A megindulás kezdetén nagy gondot jelentett az új nagyüzemi munkásgárda kialakítása. Kiinduló bázisul a régi mész- és puzzolánüzem szolgált. A nagy tömegű betanított munkás igény kielégítésére nagy erőfeszítéseket tettek a gyár vezetői, egyrészt vidéken (Borsod megye távolabbi területei: Megyaszó, Monok stb., valamint Szabolcs megye) indult munkaerő-toborzás, másrészt az 1953-as politikai változás következtében felszámolt rabtábor volt elítéltjeit próbálták maradásra bírni. A gyárba érkezőket meglehetősen mostoha körülmények fogadták, az alapvető szociális ellátás teljesen provizórikus volt. Felvonulási épületeket alakítottak át szálláshellyé, nem volt megfelelő tisztálkodási lehetőség, ebédlő stb. A munkahelyek mintegy 50%-a nők által is betölthető volt, számukra még fokozottabb higiéniai és szociális feltételeket kellett volna biztosítani. Bojári László akkori üb.-elnök 1953 januárjában újságcikkel hívta fel a figyelmet a lehetetlen körülményekre.90 Az indulás zűrzavarát a még folyó építkezés is növelte, a kivitelezők és a termelők között állandó volt az összeütközés, hiszen sokszor akadályozták egymás munkáját, a mindent elborító sár, a szétszórt építési anyagok kaotikus látványt mutattak. Az új üzemi adminisztráció most tanulta a nagyüzem gyakorlatát, rengeteg volt a vita a bérelszámolások körül, egy-egy fizetésnél 100—150 reklamáció is előfordult. Ilyen körülmények között a munkavédelmi rendszabályok minimális betartása is nagy nehézségekkel járt. Nagy volt a munkásság fluktuációja, hiszen a zavaros helyzet a munkavállalók jó részét az üzem elhagyására késztette, sokan 1—2 nap alatt a felvett munkaruhával, szerszámokkal együtt „bontottak munkaviszonyt”. Az építkezés 1953 végére befejeződött, a kivitelezők elvonultak, a gyár vezetősége nagy erőfeszítéseket tett a helyzet normalizálására, melynek nehézségeit Maglóczki György párttitkár decemberi nyilatkozatából ismerhetjük meg.91 Nyilvánvaló volt, hogy stabil törzsgárda kialakítása érdekében fokozni kell a szociális erőfeszítéseket, ezért tekinthető nagy eredménynek a járulékos beruházásként 1953- ban átadott ún. „44-es lakások”, a 100 férőhelyes bölcsőde—óvoda létesítése. Az égető szakmunkáshiány pótlására átképző tanfolyamok indultak, megkezdődtek a politikai oktatás különféle formái. Hamarosan itt is kibontakozott a munkaverseny. 155
