Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Nemesik Pál: Balyó József Tapasztalati gyüjteménye Iványiból, 1845-1877
Tragédiák, természeti csapások Nehéz lenne elválasztani a kor emberének emlékanyagában a természeti jelenségeket, az égi jeleket, az ezekkel asszociált valóságos tragédiáktól. Ebben a fejezetben csoportosítottam a vidéket, vagy a faluközösséget valóban megtizedelő, súlyos anyagi károkat okozó és emberáldozatot megkövetelő csapásokat: tűzvészt, árvizet, járványokat. A tűzvészről monográfiára elegendő anyag áll rendelkezésre, ha végiglapozzuk a plébániák Historia domus-ait, Protocollumait, vagy a korabeli sajtót, a Rozsnyói Híradót vagy a Sajóvidék című lapot. De a szemtanú fájdalmát egyetlen újságíró sem tudta érzékeltetni. Éppen az teszi felbecsülhetetlen értékűvé egy-egy paraszti krónikás riportját, hogy a saját faluközösségének a tragédiájáról ad számot, életének, munkájának egy darabját siratja el. Érzelmi viszonyulása így utánozhatatlanná, megismételhetétlenné teszi beszámolóját. Ilyen újkori Jerémiás Balyó József is, amikor beszámol a falu pusztulásáról az 1858. évi Margit estvéjén támadt tűzvészről: „A tűz elemek pusztító árja tönkre tette úgy szólván az egész községet, Martalékjává lett minden véres verejtékei öszve szerzett vagy gyűjtött javaink, romba hagyta községünk sorait, szóval reggelre kivált Czomporházának tsupán csak a hamvai és a még akkor is füstölgő fa darabok gőzölgései látzodtak a magasba emelkedni és tornyosulni”. A falu népét a tűz mellett rettegésben tartotta az árvíz miatti félelem. 1872. év tavaszán: „nagy árvíz lett, ami némely helyeken kárt is tett, Lénárfalván pedig majd a félfaluba levő házba is víz volt, mivel a híd ajég tömegét felfogta, és így a víznek terülnie kellett”. A tűzvész és az árvíz elől még el tudott menekülni az ember és az állat, ha idejében észlelte a veszélyt. A járványok, ellen azonban tehetetlen volt. 1863. év a legszomorúbbak közé tartozott. Előbb csak általánosságban adja hírül a szerző a természeti csapásokat: „Reménytvesztve csak nem kétség örvényébe sodortatott a föld népe, a bizonytalan jövő majdnem végveszedelemmel és ínséggel fenyegette az élőket”. Ezzel még visszautal az előző évi marhavész re, de a kikerülhetetlen pusztító aszályt legalább olyan súlyosnak ítéli. Szemléletesen írja le a marhák pusztulását, amelyet irodalmilag is értékes szövegrésznek tartok, így egy későbbi fejezetben adom közre. 1866-ban szól először az embert fenyegető járványról. Rendszerint pontosan rögzíti a tüneteket, de a diagnózisa hibás. 1866. év őszéről szólva a járványról, mint fájdalmasabb dologról megjegyzi, hogy: „sok helyeken kitört az úgy nevezett Pestis vagy más szóval korela,8 6 községünkbe is ll.en lettek áldozatává, és Rima Szétsben is néhányan, a nyavalya mik a halál postái voltak, nem igen hosszas, legfeljebb harmadnapig tartók voltak, néhol meg addig sem, és azok állításunk nyomán Görts vonaglások voltak, mely is elég fájdalmas eset voltt az akkori élőkre nézve”.87 Tél folyamán feljegyzi: „A korela megszűnt még az ősz végén, így a nép elvesztett bizalma s reménye újra helyre állt”. Az év eseményeit summázó versében utal erre: „Bár kedvesünk s gyermekünktől foszttva Vagyunk hát mintt ősszel a fa lombja, Még is van mi hagyni nem tanul, Meg maradt a hit, remény vigaszul”. 1873. év nagy járványaitól részletes tudósítást közöl országos és helyi viszonylatban egyaránt. Nagyon tanulságos a jegyzete: „Hogy a pohár tsordultig teljen, a Pestis vagy kholera is dühöngött egész országba, úgy annyira, hogy némely helyeken százanként és ezrenként lettek áldozatává88 . . . minálunk ugyan tsak Négyen, Tamás György kanász harmadmagával és B. Nagy János, de sok helyeken a hír szerint úgy el néptelenedtek, 86
