Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Galuska Imre: Egy gazdálkodási ág a XIX. században a kesznyéteni református egyházközségben
A kesznyéteni református egyházközség hajdani szarvasmarha-tartása a községi, ősibb jószágtartásból válhatott ki. Ez a községi, közös célt szolgáló gazdálkodási mód azután differenciálódhatott, miután a politikai község és az egyházközség közös háztartása többé-kevésbé megszűnt. „Többé-kevésbé”, hiszen néminemű tekintetben még jelen évszázadunk elején is fennállott. A különválás kezdeti idejét, a külön pénzkezelés első jelentkezését csak sejthetjük egy protocollumbeli határozatból, melyet a XVIII. század végén hoztak az eklézsiában. Nagy András kurátorsága alatt, 1787-ben mondta ki a június 10-i consistorialis gyűlés, hogy a kurátori hivatal, legalábbis részben, függetleníttessék a bíró pénzügyi hatásköre alól: „Két s három Forintokba kerülő Correctioért (javításért), melly vagy a Templom vagy a Parochiák körül kívántatik Kurátor Uram mindjárt Biró Uramhoz ne fusson, hanem esküvésének ereje szerint a Curator Kötelességének meg feleljen.”1 3 Éppen a közelmúlt években haltak ki, akik gyermekkorukban még láthatták az eklézsia marháit: vonulásukban a gulyára kihajtáskor, vagy beszoruláskor, talán kihajtás előtti körmöléskor-bélyogozáskor a falu kertjében. Vagy éppen a szorulás utáni téli gondviselés alatt a község ólában, hová a sok kormos nyakú, gombos szarvú bika látványa a gyermekeket féltükben is vonzotta, de ahová legfeljebb csak ha valamely nagyobb, leginkább bennfentes cimbora, mondjuk, a bikagondozó fia pártfogásával lehetett beóvakodni-merészkedni... Ebből a néprajznak kapós, most kihaló nemzedékből az eklézsia jószágtartására mégsem emlékezett senki, sőt hírét sem igen hallották. Egyvalaki, az 1905-ben született Turóczy Imréné Kiss Róza asszony beszélte, hogy édesapja, (Cs/écsi) Kiss József, aki 1875-ben született, sokat emlegette, hogy hallotta gyermekkorában az idősebbek szájából: „Az egyház tehene alatt van jó bikabornyu.” Azt is az édesapjától hallotta Turóczy Imréné, hogy „az egyház tehene is ott vót a kösség ójjába.” A férj maga is „emlékezett” a tehénre. De amire ő emlékezett, az már — tudjuk — nem az egyház, hanem a Közbirtokosság tehene volt. Hogy az egyház jószágtartása ennyire kihullott a lakosok emlékezetéből, ennek egyszerű magyarázatát abban találhatjuk, hogy a gyermekek, de a község többi lakosainak a nagy része sem tartott számon valami lényeges tulajdonjogi különbséget - amint ezt a Turóczy Imre „emlékezete” is igazolja — a közbirtokosság (azelőtt a község) és az egyház tehenei között. Ezeket is, azokat is egyképpen a kössígéinek tartották a szó telekkönyviig pontos értelmében vett községi tulajdonokkal: az utcákkal, közökkel, utakkal, határbeli kutakkal együtt. Az összes kössígének tartották a nagy közlegelőket, úgy, mint a templomot. Az összes kössig — ez a kifejezés a lakosság egyetemét jelentette. A közvélemény szerint a pap a rektorral ugyanúgy, mint a jegyző, a község hivatalnoka volt, s az egyházfi a község cselédje. A jószágtartás megszüntetése Az eklézsia jószágtartása 1888-ban, a parókia újjáépítésének az évében szűnt meg. Sz. Tóth Mihály egyházgondnok a még meglevő négy darab marha közül két tehenet eladott 114 Ft-ért a csáti vásáron, adván vásárra hajtójuknak, „Nagy Imre gulyásnak a tehenek1 eladásakor útiköltség, cédula, két darab kötél és takarmányért” 1 Ft 94 xr-t. A másik két darabot helybeliek vették meg. Az egyik üszőtinót Csapó József 38, a másikat Elbógen Móric 20 forintért. A szarvasmarha szerepét pedig innen kezdve egészen átvették a modernebb időknek megfelelően a tőkepénzek, melyeknek „táblás kimutatása” a kezdet kezdetén, 1866-ban még csupán egy kis tabella volt 5 adóssal, 135 forint kihelyezett tőkével, de a jószágtartás megszüntetésének az évében már csak két nagy 68
