Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Takács Béla: A sárospataki diáktűzoltóság története a XVIII-XIX. században
most un. igazgató tanácsi lakásra, a mely már több helyen kigyult, de a diákság önfeláldozó dacolással, mintegy testével fedezte a fazsindelyes tetőzetet és tépte, zúzta annak égő részeit s végre dicsőségesen megmentette és megmentett vele egy egész városrészt. Hasonló hősiességet fejtett ki még ugyanazon az éjszakán a 3-ik nagy tűz körül, amikor dr. Szántó Gyula jogtanár és dr. Kun Zoltán főiskolai orvos házát óvta meg a biztosnak látszó elhamvadástól; az ev. ref. egyház csürjének stb. megmentésére nem adatott emberi erő. A diákságnak a főiskola igazgatósága és a járás szolgabirája meleg elismeréssel mondott köszönetét; a tűzoltó szerekben történt kárt a főiskola pénztára fogja megtéríteni.”74 Demeter János köztűzoltó 1895-ben egyik tűzesetnél az égő házból élete kockáztatásával mentette ki embertársát. Az 1910—11-es iskolai évben csak kétszer vonult ki a tűzoltó diákság, de mindkét alkalommal hősiesen küzdöttek. Sajnos, egy ízben a szélvész annyira gátolta munkájukat, hogy 14 ház és két csűr leégett. A második esetben téli hidegben két ház oltásában mutatta meg az egylet bátorságát és jólszervezettségét. Tóth András elbeszélése szerint 1913-ban az Ardóra kivonult diáktűzoltókat lovasfutár hívta haza, mert közben az iskolában keletkezett tűz, már a Berna sor tornyában levő harangot is levették, nehogy a továbbterjedő tűzvészben elolvadjon. Szerencsére a tűzoltóság végzett az ardói oltással, így azonnal jöhettek az itthon keletkezett tűz megfékezésére. Még olyan eset is előfordult, hogy a tűzoltó diákokat Ardóra hívták, de csak a Hécéig, Patak egyik városrészéig jutottak el, ott kellett megállniuk az időközben keletkezett tűz oltására. A helybeli tűzeseteken kívül a diákságnak legtöbbször Végardóra kellett kivonulnia. A végardóiak állítólag a tűzbiztosítások elterjedése idején azzal akarták elősegíteni a régi szalmafedeles viskójuk újjáépítését, hogy a biztosítás után maguk gyújtották fel házukat. A legerélyesebb csendőri nyomozás sem tudta bizonyítani a gyújtogatást. Azt szerették volna, ha minél nagyobb a kár, és ebből következően minél nagyobb kártérítést fizet a biztosító társaság. így maradt fenn az a közmondásszerű kijelentés, amelyet ilyen esetekben mondtak az ardói tűzkárosultak: „Megverte már az Isten, itt vannak a diákok!” A tűzoltó ifjúság munkája tehát akarva-akaratlanul csalásokat akadályozott meg, és így valóban rászolgált a biztosító társaságok támogatására. Amikor ritkán, vagy egyáltalán nem kellett kivonulnia az egyletnek, próba- riasztásokat rendeztek. A parancsnok utasítására teljesen váratlanul riadót fújtak, a tűzoltók abban a hiszemben öltöztek fel és jelentek meg pillanatok alatt a szertár előtt, hogy oltáshoz indulnak. A lefújt riadó tudatta velük, hogy csak próbáról volt szó. Ezekre viszont a szokásos gyakorlatok mellett is szükség volt, hogy az ifjúság minél jobban hozzászokjon a gyors és fegyelmezett felkészüléshez. Egy-egy sikeres tűzoltás után gyakran előfordult, hogy a város vagy a falu népe megvendégelte a csapatot. A sok pernyét és füstöt hegyaljai borral öblítették le. A tanítóképző intézet tűzoltó csapata A tanítóképző tűzoltósága korántsem tekint vissza olyan nagy múltra, mint a főiskolai tűzoltóegylet, egyrészt mert magát az intézetet 1857-ben alapították, a diákjaiból létrejött tűzoltóság pedig a városi egylettel egy időben kezdte meg működését. A tanítóképző igazgatótanácsa még a városi tűzoltóegylet megalakulása előtt tervbe vette az intézeti tűzoltócsapat létrehozását. Az 1879. szeptember 3-án tartott gyűlésen az igazgató előadta, hogy az intézet közelében igen sokszor fordul elő tűzeset. Legutóbb egy hét alatt kettő is volt, s főleg az utóbbi a beállott vihar miatt oly veszélyes, hogy minden 31
