Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Kun László: A területi és üzemi munkástanácsok az 1956-os ellenforradalom második szakaszában
körülmény, hogy maguk mögött tudhatták a nagyüzemi munkástanácsok, mindenekelőtt a DIMÁVAG munkástanácsának támogatását. Ez pedig a politikai erőt nem képviselő járási munkástanácsküldöttek jó részének antikommunista handabandázásával szemben is konkrét jelenlét volt. Mindezek ellenére F. Rudolf és csoportja helyzete borotvaélen táncolt, amikor a megyei tanács kis tanácstermében a két munkástanács vezetői összejöttek. A munkás- tanács alelnöke nem bízott F. Rudolfban, s csak úgy sikerült leszerelni, hogy neki is biztosították egy alelnöki tisztséget az új munkástanácsban.24 Az eredetileg tervezett elnökség tehát már az indulásnál kibővült a második Megyei Munkástanács alelnökével. Mindez azonban még mindig az előzetes tárgyalásokhoz tartozott, és az alkut szentesíteni kellett a járási munkástanácsküldöttekkel is, akik között volt egy meglehetősen nagyhangú csoport, melynek nem tetszett sem F. Rudolf személye, sem pedig az, hogy MDP-tagokat válasszanak be a munkástanács vezetésébe, s nemtetszésüknek meglehetős vehemenciával hangot is adtak. A Diákparlament képviselőjének azonban sikerült lecsillapítani őket,25 majd az elnökség tagjai sorra bemutatkoztak, a járásokból összeverődött küldöttek pedig megválasztották őket. Ezzel megalakult az öt napon belül harmadik Megyei Munkástanács.26 Október 29-én két politikai irányzat csapott össze a megyei tanács nagytermében: a második Megyei Munkástanács vezetői és a járási munkástanácsküldöttek által képviselt nyílt, szélsőséges antikommunizmus és restauráció, valamint a revizionizmus, melyet az F. Rudolf által vezetett csoport reprezentált. A második Megyei Munkástanács vezetői a járási munkástanácsok antikommunista érzületű küldöttjei segítségével kívántak bázist és „törvényes alapot” biztosítani maguknak. F. Rudolfék a miskolci nagyüzemi munkásságot — legalábbis formálisan reprezentáló — nagyüzemi munkástanácsokat és a Diákparlamentet vonultatták fel, s tényként kell megállapítanunk, hogy a nagyüzemi munkásságot — beleértve akkori munkástanácsaikat is — nem lehetett partnerként felhasználni semmiféle nyíltan antikommunista politikai játszmában. A harmadik Megyei Munkástanács elnöksége végül is egy polgári jobboldali és egy revizionista csoport kompromisszuma volt, melyben a mérleg nyelve a revizionisták oldalára billent, mivel a munkástanács 12 tagú elnökségében 9 hely az e csoportba sorolható MDP-tagoknak jutott.2 7 Borsodban — pontosabban Miskolcon — tehát a revizionizmus pozicionális helyzete végeredményben hasonló módon alakult, mint Budapesten: október 29-én itt is egy revizionista csoport került hatalomra. A borsodi revizionista csoport hatalomhoz vezető útja azonban formálisan különbözött a Nagy—Losonczy csoport által megtett úttól. Az utóbbi mindvégig a baloldal ellen harcolva szerezte meg a hatalmat, míg a borsodiaknak október 29-én már nem kellett a forradalmi baloldallal számolni, ellenkezőleg: már a második Megyei Munkástanács által reprezentált polgári jobboldallal kellett megküzdeniük. E harcban a borsodi revizionista csoport felhasználta a munkásság körében uralkodó totális ideológiai zűrzavart, a forradalmi vezetés teljes hiányát, s a diósgyőri üzemi munkás- tanácsok aktív támogatásával megszilárdította a revizionista pozíciókat, a politikai vezetésben ideiglenesen és formálisan háttérbe szorította a nyíltan és szélsőségesen antikommunista csoportokat. E fordulat — mérlegelve a második Megyei Munkástanács korábban elemzett politikai vonalának tovább-, illetőleg kifejlődését — az adott helyzetben, nem is annyira politikailag, mint inkább a kommunisták fizikai biztonságát tekintve, mindenképpen a kisebbik rosszat jelentette. A munkástanács újonnan megválasztott elnöksége a választógyűlés berekesztése után ülést tartott. Az elnök összegezte a testület feladatait, leszögezte, hogy többek 223
