Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Lehoczky Alfréd: Az ipari létszám alakulása és megoszlásának fő vonásai Borsod megyében a századforduló körül
dorlás. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a járás azon részéből, mely az ózdi iparvidékhez közelebb fekszik, sokkal kisebb mértékben vándoroltak ki. A munkáshiány elsősorban a szénbányászatban jelentkezett. A szénkérdés egyre „elementárisabb erővel lép előtérbe”. A Kerületi Iparkamara 1904. évi jelentésében megállapítja, hogy a kerület bányászata és ipara „keserűen panaszkodik munkáskezek hiányától, amely az üzemeknek immár nemcsak fejlődését, intenzitását, de már egyenest rendszeres fenntartását is fenyegeti”.44 Az Iparkamara a „kivételes állapotoknak” megfelelően „kivételes eszközöket” követel, amiben az állami beavatkozást tartja a legfontosabbnak, és ezzel kapcsolatban felveti: nem kellene-e állami ügynek tekinteni idegen munkások toborozását, hogy ennek terhei ne a vállalatokat sújtsák.4 5 A Rimamurányi például székelyeket, kárpátukránokat (ruténeket), sőt alföldi kubikosokat próbált a bányába hozni. A toborozás nagy költsége ellenére sem hozott azonban sikert, mert a munkások a bányamunka mellett nem tartottak ki. 1906 októbere és 1907 áprilisa között mintegy 800 munkást toboroztak, de azokból csupán 150 maradt a bányákban.4 6 A Rima vezetői rezignáltan jegyzik meg, hogy a kivándoroltak Amerikában szívesebben mennek a bányába, de itthon nem. A MÁK vezérigazgatósága arról panaszkodik, hogy az északi megyékbe kiküldött „munkásszerzők” a „legnagyobb áldozatokat hozzák, hogy a létező csekély munkásanyagot egymás kezeitől elüssék”. A MÁK 1907—1908-ban 1763 koronát költött munkások szerzésére. Az összeg 1909-ben 5419 koronára nőtt.4 7 A munkástoborzók mind messzebbre mennek, s a távoli vidékekről hoznak lengyel, román és horvát munkásokat.48 Különösen nagy erőfeszítéseket látunk egy-egy új bánya létrejötte alkalmával. Ormosbánya kiépítése idején a MÁK külön „haditervet” dolgozott ki, hogy a Rudolf-te- lepen dolgozó bányászok elcsábítását megakadályozza.4 9 A munkaerőhiány a század elején mindvégig jellemző jelenség marad. Törekvések a munkásság helyhez kötésére A modern nagyipar nem engedhette meg magának azokat az esetlegességeket, melyek az iparon kívüli szférákban jellemzőek voltak. A gyáripar, a gépi nagyipar — a munkások magatartását tekintve — éppen a fegyelmezettség igényével tűnik ki; a viszonylag állandó munkáslétszám biztosításával, hiszen a munkáshiány miatti termeléskiesés itt a gazdaságosságot lényegesen súlyosabban érintette, mint akár a kisiparban. Bár a munkás- tartalékhadsereg, a munkanélküliek mindvégig számításba jöhettek, a jelek azt mutatják, hogy ez bonyolultabban jelentkező probléma. A tőkés vállalatok az egész időszak alatt látható erőfeszítést tesznek a szükséges és a képzett, vagy a begyakorolt munkaerő biztosítására és megtartására. Miután azonban a létszám a termelés ingadozásától függően szükségszerűen változott, a megoldás kettős hatásmechanizmus szorításában mehetett csak végbe: a munkás a jobb lehetőség reményében könnyen munkahelyet cserélt (és ezért nagy távolságokból is hajlandó volt lakóhelyet cserélni), a tőkés viszont a dekonjunktúra idején — a profittól meghatározottan - nem tartott fölösleges munkaerőt. A munkaerő stabilizálásának spontán folyamatát a munkások számára nyújtott feltételek biztosították, amiben a bérnek meghatározó szerepe volt. A tőkés termelés törvényszerűségei - a termelékenység, a termelőerők színvonala, illetve az ebből fakadó extraprofit - meghatározták a munkásság áramlásának, főleg a kvalifikált munkaerő áramlásának tendenciáját. Borsod megyében - mint látni fogjuk - a nagyipar két ágazata közül a vasgyártás volt előnyösebb helyzetben, a vasgyártáson belül pedig Ózdon kissé 152
