Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Nemcsik Pál: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. fekete könyvei, 1902—1940
az feltétlenül indokoltnak látszik. így Nándorhegy, Vashegy és Korompa — eltekintve a kiugró értéket mutató évtől — szinte hanyagolható. Borsodnádasd és Salgótarján esetében is csak érintőleg teszek néhány megjegyzést az elbocsátások indoklásáról. Ennek ellenére közlöm ezeknek az üzemágaknak a diagnózisát a X. és XI. táblázaton. A globális összképen három fontos — a maximumot elérő, illetve ahhoz közelálló — érték tűnik szemünkbe. Ezek: 1912, amelynek, mint később kiderül, munkásmozgalmi események voltak az okozói, 1923-1924, valamint 1927-es évek magas értékeit a társulat termelési és értékesítési gondjai idézték elő. Ugyanakkor az alacsony értékek is sokat elárulnak a Rima munkáspolitikájáról. Aránylag alacsony értéken mozog az elbocsátás az 1918—1920 közötti években. Igaz, hogy a Rima nem akart kockáztatni a nyílt ellenforradalmi rendszer kezdetén. Tartózkodott a tömeges elbocsátásoktól. Az I. világháború után a társulat oly módon hidalta át a termelési és értékesítési gondjait, hogy 1919—1921 között minimális munkáslétszámot szanált. Ezt annak ellenére el tudta érni, „hogy az összetettebb, munkaigényesebb iparágak koncentrációja a termelés bonyolultságának arányában nőtt a’ maradék Magyarországon’, a kitermelőipar azonban főként a volt nemzetiségi területeken helyezkedett el”.3 8 A Rima áthidalta ezt a széttagoltságot, eredményes lépéseket tett a nyersanyagfüggőség felszámolására. Ózdi üzemágai, a bánya, kohó, a vas- és acélgyár ebben az időszakban vált a vállalat bázisüzemévé, amely nemcsak a többi iparág termelését befolyásolta, hanem az egész magyar ipar — ezen belül a vasipar — továbbfejlődését is döntően meghatározta. 1922-ben már javultak az üzleti viszonyok a társulat számára. „A munkaidőt nyolcról tizenkét órára emelték, miáltal Közép-Európában a Rimamurányi üzemei voltak az egyedüliek, amelyek — Bíró Pál szemérmes megfogalmazása szerint — .ugyanolyan munkaidővel dolgoznak, mint békeidőben’.”39 1922-ben, amikor a Rima gondjai az anyagellátás tekintetében lényegesen enyhülni kezdtek a csehszlovák—magyar állam- szerződés megkötése következtében,40 az elbocsátott munkások számának grafikonja meredeken ível fölfelé. Ebben az évben 389 munkás került elbocsátásra. A kimaradozók, a megszököttek, a vándormunkások, a leköszönök, az aratni menők és kiteleltek számát azonban 78 munkát megtagadó bányász és kohómunkás is gyarapította. Jó, ha megjegyezzük, hogy a vasmunkások és bányászok szervezkedése 1921 novemberében kezdődött újra, közel két évi szünet után,41 s többek között ez is indokolhatja, hogy a tizenkét órás munkaidő miatt az elégedetlenkedő munkások száma növekedett. 1923. és 1924. a Rima fekete éveinek számítanak. Ha azok voltak a társulat számára, még hatványozottabban érezhető ez a munkások bér- és munkaviszonyaiban. Réti szerint a rövid inflációs konjunktúrát jelentős visszaesés követte. „1924 végén, hogy a’ túltermelést mindenáron elkerüljék, Ózdon két kohót és négy Martin-kemencét leállítottak: a termelés a normális üzemmenet 30%-ára . . . esett”.42 Végső fokon ennyi is elegendő számunkra ahhoz, hogy megindokoljuk a korábbi évekétől jóval magasabb, 591 fős elbocsátási munkáslétszámot. Bátran alkalmazhatta a munkaadó ezt az üzempolitikát. Az osztályharc nagy játszmájában nehezen behozható lépéselőnye volt, s nem kellett rettegnie az ipari proletariátustól. A nagyszámú elbocsátások miatt a dolgozók szervezett ellenállására nem kerülhetett sor, esetleg egyedi, elszigetelt megmozdulásokra, „miután a nyomott gazdasági helyzet nem (volt) alkalmas arra, hogy a munkásság hatalmi kérdésekkel és bérkövetelésekkel lépjen fel”.4 3 86
