Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)

Vörös Károly: Miskolci hétköznapok 1848 nyarán. Alexy Lajos naplója

sében, a szellemi tökéletesedésben fogja elérni igyekezni; mondom, ezen teremtőmtől adott fenséges állásomnál fogva, senki sem foghat arra kényszeríteni, hogy embertársaim vérével, mint egy minden nemesb érzelmektől megfosztott állat, ocsmányan megfertőztes- sem kezeimet, melyek nem aljasan gyilkolni és öldökölni, de az általános boldogságot előmozdítani teremtvék. Nem is akarok már ezen borzadalomteljes dolgokról gondolkozni, melyek által mindannyiszor egy heves lázba hozatva, azoknál embertelenebbiket nem is gondolhatok, — és ha hozzájok néha némi hajlamot és lelkesedést érzek magamban, akkor valóban csak bolondulok. — És mit nekem, mit nekem e nemzet; én magyar vagyok, de gyermekemből már olyan tót, német lehet, mint annak a rendi. Ezek nem olyan viszonyok, melyeken változtatni nem lehet, valamint tán nincs viszony, melyet megváltoztatni — csak legyen hozzá elég akarat, — nem lehetne. Általában én nem érzem magamat ki csupán ez országbeli embereknek lennék embere, de bensőségesen érzem, hogy az egész emberiségnek vagyok tagja. Ebből folynak minden érzelmeim, minden gondolatim, minden tetteim, és ha találtatnék bennök hiba, — mit találni nem kétkedem, hogy ne tudna ellenkező elvű — ez csak annyiban lesz hiba, hogy valóm — távol itt minden jobb érzelmimet sértő dicsekvéstől — inkább érett, mint a világ általános szelleme. — Mert én mindig azon boldog hitben élek és aszerint viselem magam, hogy egykoron — mikor, azt nem tudom — el fog jönni azon idő, midőn nem azt fogjuk tekinteni magyar-e vagy horvát, katholikus-e vagy zsidó, mágnás-e vagy szegény ember, s ki tudná azok sok természet elleni viszonyokat elmondani, melyekre a polgári élet minden szögeiben bukkanni kénytelenek vagyunk, — hanem a valódi műveltség — és e szóban én minden tökéletes emberi viszonyt foglalva értek — annyira el lesz terjedve és otthonosítva az emberek között, hogy minden ember más emberben, csak embertársát fogja látni, embertársát a szó legteljesebb felfogása szerint. Engedjen meg kedves nagybátyám ezen más előtt tán haszontalannak és, ki tudja, nem többnek látszó szó áramért, mely által legben- sőségesb gondolatimat és érzelmimet szeretett nagybátyám előtt kiöntenem — miután itt egy bizalmas szívvel sem bírok — nekem igen kedvesen esett.

Szeretett nagynénémnek kezeit csókolva, becses családját és Vilmos öcsémet köszöntve, maradtam szeretve tisztelt nagybátyámnak szeretve tisztelő öccse, Lajos m. k.”

A levél megírása után, közel délhez, az elmeneteli idő megtudhatása végett kis időre még Vörösnét keresém fel. [...]

Július 12-én szerdán: Reggel 5-kor felkelvén, Fürésztőli látogat tat ásom közben, egészen 8 utánig szüntelen várakozással töltém időmet úgy, hogy már az ellenemre kezde lenni, miért is elküldék Bakosékhoz megtudandó: lesz-é valami a diósgyőri menetelből. A válasz volt: „alkalmatosság hiánya miatt semmi”. Éppen ezen gondolattal valék elfoglalva, amint a válasz vétele után riém sokára szobámba lépve, az ablak előtt egy szekeret láttam megállni és azon két nőt ülni.

A nők közül az egyik B. Erzsi, a másik pedig legfiatalabb, 12 éves Tertsi nevű leánytestvére volt, kik csak éppen most kapták meg az alkalmatosságot.

Kiléptem hozzájok és helyet foglaltam körökben.

Az utazás nem volt egyhangú, hanem beszélgetéssel teljes, mindamellett, hogy a szekér zörgetése azt nem kissé akadályozd. A beszélgetés különféle tárgyakról folyt, többi között azonban, helyeselésemre, magát társnémat is jellemzően, ki megvetéssel nyilatkozván a világnak különösen a nőket illető sértő ítélgetései ellen mondá, hogy az, valamint a szüléket ok nélkül hibásoknak, úgy a nők erélyességét igen gyengének mutatja.

E közben utunk Diósgyőrt elhagyva, egy regényes keskeny völgybe kanyarodott. Itt a beszélgetést a szemlélés váltá fel. Különösen magunkra voná figyelmünket az út jobb részén magasló sziklacsoportoknak éppen egy malommal átellenben levő legmagasabb

43