Dobrossy István: A millennium megünneplésének dokumentumai Abaúj, Borsod és Zemplén vármegyékben - Acta archivistica 3. (Miskolc, 1996)

Dokumentumok

51. DOKUMENTUM

Eltűnt a szálló, gyors idővel Egy ezredévnek árnya, fénye És még is állsz »bátrak hazája« Szilárdan, mint a szikla bérce!

Nem dönthetett meg annyi évnek Viharja, mely reád szakadt,

Miként a régi, büszke Róma Úgy álltái a csapás alatt.

Minden kicsinyke porszemedből Egy ezredév beszél ma nékem. Minden kicsinyke porszemedből, Hogy nagy valál, ma látom,—érzem Nem csalfa délibáb, nem álom :

Való dicsőség — érzem én,

A mely a múltak tükre képpen Szivembe kél, mint égi fény.

Zemplén vidéke is, hol állok,

Tanúja annyi küzdelemnek,

Tanúja, hogy e szent hazában Nagyok, dicsők, miként teremnek. Tanúja, hogy minden virágszál Bátrak, hősök nyomán fakadt,

A kik büszkén haltak, ha kellett, Megvédve szent hazájokat.

Robogjatok elém ti hősök,

Kiket e táj pihenni látott ;

Nézzétek meg szent alkotói Milyen dicső ma szent hazátok. Milliók szeme tekint ma rája Bámulni, mit alkottatok Szilárdan, hogy örökre álljon Örökre szent, Dicsők, . . . Nagyok !

Nagy volt az is, örökre szent, kit E szép vidék születni látott S ki később,, mint egy isten-ember Csodálni készte egy világot.

S ki, — mert a kardját összetörték Nem tűrve el, hogy rab legyen : Meghalni messze — messze ment el Túl rab hazán, túl tengeren.

Te láttad azt, kinek nevéből Áldó imája lett e népnek S a mely — imádság fog maradni Eltűnjenek bár ezredévek ;

Kinek szavából szikra lángján Lobbant az eszme fénye ki,

Lobbant : szabadságunk világa Üdvét milliókra öntve ki.

Te láttad őt, midőn a lelke,

Miként a láva forrt zsibongva : Midőn a vérrel áztatott hont Meglátta összetörve, — rontva — Kinek nevét említse bárki:

Tüzet dobott a szivbe be,

Mert ő e nép imája, lelke Egész valója, mindene 1

Megállók aztán térdre hullva S imába olvad át a lelkem S örök-túdásnak csarnokára Száll el, hogy ottan ünnepeljen.

E szép hazának annyi Nagyja Hazát szeretni itt tanult S oltárod lángoló tüzénél A lelke tettre, lángra gyűlt !

S vájjon ki az, ki elsorolná Egy ezredév dicsőjét, — nagyját,

A kik e honnak régi fényét Megszázszorozva visszaadták.

Nem, nem tudom, de érzem azt, hogy Múljék bár sok, sok ezred év el Ezek nevével küzd e nemzet S jöhet vihar, de mégse vész cl I

'Zottl"bori Andor.

142

Ezer