Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - NAGY LÁSZLÓ: A török világ végnapjai Magyarországon (A török katonai kudarcok okai, 1683-1689)

nem kevesen mutatták fel a bátorság és harci lelemény kimagasló példáit! A visszafoglaló háború számos csatájában előfordult, hogy az oszmán csapatok betörtek a császári sereg vonalaiba, és mégsem bomlott föl a harcrend. A tisztek és a katonák nem veszítették el fejüket - miként a törökök hasonló helyzetekben legtöbbször -, hanem szívós harcban visszaszorították a behatolókat, majd ellenakciókba mentek át. A harcászati fölény ellenére a háború tetemes emberveszteséggel járt a keresztény erők számára is. Hozzávetőleges számítások szerint a háború folyamán mintegy ötvenezer halottat veszítettek, nem beszélve a sebesültekről, rokkantakról és az eltűntekről. Igaz, az oszmánok halottainak a száma mintegy háromszorosa volt az ellenfélének. A keresztény Európa azon katonái, akik Magyarországon és a balkáni hadszíntéren harcoltak, jelentős véráldozattal járultak hozzá, hogy Magyarország lakossága - ha jócskán megkésve is - a gazdasági, társadalmi fejlődés útjára lépjen. Nélkülük belátható időn belül nem szabadulhattunk volna föl az oszmán elnyomás alól. Ennek elismerését, nyílt kimondását megköveteli tőlünk a hamis álmok, illúziók szövögetését elvető történetfelfogás, a Habsburg hatalom ellen ugyanekkor küzdő kurucokhoz fűződő érzelmi kötődésünk ellenére is. „Törött álmok" sorának bizonyult minden önfelszabadításról szőtt terv, elképzelés, még ha az a legnagyobb magyarok agyában fogalmazódott is meg. Fájó érzés, de el kell ismernünk Ady Endre önmarcangoló sorainak történelmi igazát: „A Duna-táj bús villámhárító/ Fél-emberek, fél nemzetecskék/ Számára készült szégyenkaloda/ Ahol a szárnyakat lenyesték...".

41 így bele kellett törődnünk abba is, hogy a háborút lezáró karlócai békeokmányban „Magyar-ország felől, Magyaroknak híre nélkül és a Magyari szabadságot néző dolgoknak kihagyásával Nemzetünknek is nem utolsó contemtusával döntöttek" - állapította meg a kortárs Babocsay Izsák, tarcali nótárius.

42 Ám e kesergésen háromszáz év roppant távlatában túl kell lépnünk, megszívlelve az ugyan gyakran idézett, de annál kevésbé megszívlelt költői sorokat: „A harcot, amelyet őseink vívtak,/ békévé oldja az emlékezés/ s rendezni végre közös dolgainkat,/ ez a mi munkánk; és nem is kevés."

43 S hogy a még elvégzendő munka e téren ma sem kevés, azt napjaink eseményei is híven bizonyítják.