Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

III. Egyház és vallás a török megszállás időszakában - DANKÓ IMRE: A szigetvári szerb orthodox püspökség története

Ebben a fejlődésmenetben vessünk néhány pillantást a szigetvári szerbségre, a szigetvári szerb püspökségre annak ismételt előrebocsájtásával, hogy a tárgykör rendkívül adatszegény. A szerbséget ugyan jelzik a különféle összeírások, de közel sem mindegyik és közel sem megbízható módon. A legtöbb összeírásnak, amely így vagy úgy foglalkozik a szerbekkel is, az a hibája, hogy nem tesz különbséget a felszabadító háborúk után ide is menekült katolikus bosnyákok, horvátok, bunyevácok-sokácok és az orthodox szerbség között. Sajnos az illiri népnév használata nem következetes, a rasciani pedig még kevésbé. Ahogy már említettük, a szigetvári szerbség létszáma 1590-1660 közötti időszakban mintegy 20 családban körülbelül 100-150 fő lehetett. Érdekes módon letelepedésük körülményeiről rövidsége ellenére is a Hauptmann Pál és Hol Pál-féle 1925-ben kiadott első Szigetvári kalauz mondott el legtöbbet: „A török a megszállás folyamán, a XVII. században az óváros keleti oldalán rácokat telepítettek le. Ez lett a Rácváros. A Rácváros központjában áll a görögkeleti templom, amely torony nélkül az 1600as évek végén épült. Ikonosztáziánján régi, talán még ebből az időből származó színes festett képek vannak. A templom mellett temető van. A templom mögött elterülő keskeny és szabályozatlan utcák neveikben is őrzik a rácság, a Rácváros emlékét (Rác, később Hosszú utca, Juranis, Ilona, Miklós, Szulimár utcák). Az utolsó pópa 1860 körül halt meg" - írja róluk az első szigetvári kalauz.

14 Az utolsó pópa pontosan 1863-ban halt meg, s utána a templom pap nélkül maradt. Minthogy a plébánia elég vagyonos volt, a budai szerb püspökség kezelésében lévő tőkéjének évi 320 korona jövedelmét évente háromszori liturgia tartására fordították. 1803-ban a szigetvári templom a bátaszéki parochiához tartozott, az évenként 3 liturgiát a bátaszéki parochiának szolgáltatta ki. Egyébként e templom az erősen megcsappant és állandóan fogyó hívek gondozásában volt. A szigetvári szerbség létszáma a XVIII. század dereka óta fokozatosan fogyott. Legtöbben visszavándoroltak Szerbiába, többen a Vajdaságba, különösen Palánkára, néhányan pedig Szentendrére, illetve a Buda környéki szerb telepekre mentek. 1920 után már csak egy szerb család élt Szigetvárott, a Nicsovicsok. A bátaszéki parochus szolgálata is megszűnt, és a templom az 1920-as évektől kezdődően erőteljesen elhanyagolódott. Felújítására senki sem gondolhatott, pedig a templom a Gerleze-féle műemlékjegyzékben, mint elsőrendű műemlék, provinciálisán barokk, rendkívül gazdag belső felszereléssel, ochridi stílusú ikonosztázzal, számos XVII. századi mécsessel, ßstölovel, kehellyel, keményorsztó tányérral és skófiumos textíliákkal szerepelt. A szigetvári szerb templom vége 1950-ben következett be, amikor is a szerbség, a szerb kultúra számára különben is kedvezőtlen idő-