Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

III. Egyház és vallás a török megszállás időszakában - DANKÓ IMRE: A szigetvári szerb orthodox püspökség története

jük. Szigetváron különféle mesterségeket folytattak és kereskedéssel foglalkoztak. A szórványok többsége viszont főleg földműves és pásztor, juhász volt. Tehát ez lehetett az az időszak, amikor - ha volt egyáltalán - a szigetvári szerb püspök kizárólag csak szigetvári püspök volt. Másodszor jelenti azt, hogy mind a szigetvári, mind a környékbeli szerbség száma a XVII. század utolsó negyede óta fogyásnak indult, és már a XVIII. század elejére vagy még korábban is Szigetvár de más városok (Mohács, Siklós, Szekcső stb.) - szerbsége is oly mértékben megcsappant, hogy a püspök nem lehetett csak Szigetváré, vagy csak Siklósé vagy Szekcsőé, de még Pécsé sem, mert akkor még Pécsett sem voltak elégséges számban szerbek. A hódoltság alatt, amikor is a török, ha másod- vagy harmadrendű állampolgárnak - rajának - is, de az orthodox szerbséget is eltűrte a református és unitárius magyarokkal együtt, vallásaikban nem háborgatta őket. Amikor pedig létszámuk a török kiűzése után és az azt követő időszakban - amikor a szerbek második nagy betelepülése volt Csemojevics Arzén ipeki pátriárkával az élen - megnőtt, a fejlődés, sőt a létszámgyarapodás is csak átmeneti volt. A török alóli felszabadulással együtt járt erőltetett katolizáció, unió-törekvések miatt sok pécsi szerb hazavándorolt, vagy máshová költözött. A Pécsett megmaradottakat pedig - ahogy már volt róla szó - kitelepítették a város nyugati szélére, a Szigeti külvárosba, a Szigeti kapun túlra, az így keletkezett Rácvárosba. A Rácvárosba kiszorított szerbek itt sem tudtak megmaradni a zaklatásoktól, mígnem szinte teljesen szét nem szóródtak. Legtöbbjük innen is hazament Szerbiába, illetve Szlavóniába települt át. A dunántúli és közte a szigetvári szerbség létszáma is négy alkalommal csökkent nagyobb mértékben. Először az 1704-1711 években, amikor is a II. Rákóczi Ferenc szabadságharca ellen felbujtott és sok kegyetlenséget elkövetett szerbek jellemző, hogy Kecskemét híres történetírója, a maga is szerb származású Hornyik János a „rácok ellenforradalmáéról írt - attól féltek, hogy a magyarság alkalomadtán megbosszulja viselkedésüket. De sokat zaklatták őket az unióval is, elhatározták tehát, hogy visszavándorolnak Szerbiába, vagy legalább is a leendő Vajdaságba húzódnak. A második nagyobbszabású elvándorlás Mária Terézia uralkodása alatt következett be, ugyancsak unió-zaklatások miatt. 1850-1855 közt zajlott aztán le a harmadik nagy kivándorlási hullám, azonban ez semmiben sem hasonlított a Szerbia függetlenségének kivívása körüli exodushoz. Mint ahogy aztán ezt se lehet hasonlítani a legnagyobbhoz, az 1920-1925 közöttihez, amikor is a létrejött Jugoszláv Királyság és a benne bizonyos autonómiát kapott Vajdaság kezdettől fogva rendkívüli nagy vonzerőt gyakorolt a szerbekre.