Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - NAGY LÁSZLÓ: A török világ végnapjai Magyarországon (A török katonai kudarcok okai, 1683-1689)

kiáltottak kegyelemért, amit különben el is nyertek. „S mint mindenkor, most is csak azt kérték, hogy ne a magyarok vagy a hajdúk, hanem a német seregek kezeibe kerüljenek." Cserei Mihály pedig arról számol be, hogy amikor a Bécsből a Portára visszatérő török követ meglátta Nándorfehérváron a halomban heverő oszmánok holttestét, az ünnepi ebédé alatt sírva mondta a választófejedelem kérdésére: „Nem siratom én ezt a várat, mert ezt most Isten nektek adta, hanem szánom és siratom ezeket a hatalmas császár (t.i. a szultán) vitézit, kik ilyen gorombán elvesztették magokat!"

33 Miksa Emanuel minden bizonnyal puszta hiú ábrándnak tekintette a török követ Nándorfehérvár újbóli oszmán kézre kerülhetőségéről tett kijelentését. Hiszen ekkor még nem következett be a francia seregek támadása, ami mintegy tíz esztendővel hosszabbította meg a magyarországi török háborút, s természetesen a lakosság szenvedéseit és az ország pusztulását is. Azt sem tudhatta előre, hogy Köprülü Musztafa nagyvezér személyében majd egy olyan vezető kerül az omladozó birodalom élére, akinek - legalább átmenetileg - sikerül erőt önteni a hatalmas államkonglomerátumba és összegyűjteni a még abban rejlő katonai erőtartalékokat.

34 Ám a franciák támadása a Rajnánál is csupán késleltetetten éreztette hatását a török hadszíntéren, ahol egyelőre folytatódtak a katonai sikerek. E diadalsorozat egyik állomása volt 1689 elején az az esemény, amit így regisztrált a kortárs magyar historikus: „Szigetvár tovább nem állhatván az obsidiot, amikor a nagy éhség miatt annyira jutott volna a várbeli praesidium, hogy a lovakat vernék agyon s azokat ennék, kutyákkal macskákkal együtt, feladóé ják a várat a római császár hadának." A francia támadás, továbbá Köprülü Mohamed nagyvezér erélyes intézkedései ugyan arra alkalmasaknak bizonyultak, hogy a török háború időtartamát elhúzzák, azonban gyökeresen nem változtatták meg a katonai helyzetet. A Szent Liga hadereje még a kétfrontos harc keretei között is meg tudta védeni az elért stratégiai eredményeket, és jelentős létszámbeli hátránya ellenére is harcászati fölényben maradt az ellenséggel szemben. Ez a magasabb harcérték nem is az 1683-as bécsi csatában mutatkozott meg először, hanem már 1664-ben Szentgotthárdnál. 1689 elejére hadművészeti téren végleges bizonyságot nyert, hogy az oszmán hadsereg minden nagyvezéri erőfeszítések ellenére sem tud már eleget tenni a korszerű harcászat követelményeinek. Akárcsak a tárgyalt nem egészen hat esztendő történetét, az elkövetkezőkét is végig kísérte a császári hadsereg elvitathatatlan harcászati fölénye. Bebizonyosodott, hogy Lotharingiai Károly Buda 1686-os fölszabadítása idején nem megalapozatlanul nevezte katonáit a világ leg-