Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

III. Egyház és vallás a török megszállás időszakában - RAJCZI PÉTER: A vallások kulturális szerepe a török uralom alatt Baranyában

virágzó iskolai élet folyt, és aki a töröktől megszállt területen tehette, Grácba, Pozsonyba vagy Győrbe ment iskolába. A jezsuita misszió megindulását 1612-re tehetjük. A kanizsai basa hívta őket, hallván egyikük gyógyító tehetségéről. Babóesán, Szigetváron át jöttek Pécsre, majd átmentek Kalocsára is, ahol négyszáz elhagyott katolikust találtak. Pécsett Vásárhelyi Gergely kezdte el a szervezett munkát. Addig Baranyában a bosnyák ferencesek működtek csak. Ezek magatartása és műveltségi szintje azonban nem felelt meg a jezsuita elvárásoknak. Ebből fakadt az az ellentét, amely gyakran ellenségeskedésbe torkollt, és amely a jezsuiták és a bosnyák ferencesek (akik a Boszna-Argentina provinciához tartoztak) között kialakult. De ellentét támadt a már említett licentiatussal is, amely a katolikus egyházban addig ismeretlen volt, és amelyet a nagymértékű paphiány hozott létre itt Baranyában. A pap nélkül maradt falvakban értelmesebb, iskolázott emberek összegyűjtötték a falu lakosságát, nekik szentírást magyaráztak vasárnaponként, és közösen imádkoztak. Ez azonban itt továbbfejlődött, és voltak olyanok is, akik már a szentségeket is kiszolgáltatták. Az így támadt visszaélések ellen léptek fel nagy szigorral a jezsuiták, és így alakult ki Baranyában a licentiatus plébánosi munkakör, amelyet aztán igyekeztek támogatni, noha ennek erősen protestáns színezete volt, de nélkülük a vallási műveletlenség miatt összeomlott volna a keresztény élet. A levelek szólnak olyan faluról, amely „se nem katolikus se nem protestáns". Ezek a laikus plébánosok aztán kereszteltek, eskettek, temettek, vezették az imádságot, prédikáltak, vagy felolvastak kész prédikációkat a gyülekezetben. Ez a licentiatus intézmény aztán még a török utáni évtizedekben is megmaradt, és csak a XVIII. század folyamán, ahogy nőtt a papok száma, szűnt meg. Az egymás ellen harcoló keresztények között nagy vitát váltott ki a naptárkérdés is. 1582-ben lépett életbe a XIII. Gergely pápa által készíttetett naptárreform, amely 1587-ben - főleg a jezsuiták működése következtében - nálunk is kezdett átmenni a gyakorlatba. Ennek következtében azonban súlyos ellentétek robbantak ki a „régi" és az „új" naptár hívei között. Különösen nagy vihart támasztott ez a kérdés 1613. húsvét táján. A török urakat elvileg nem érdekelte, hogy alattvalóik hogyan tartják ünnepeiket. Volt egy konstantinápolyi engedély arra, hogy a keresztények a katolikus naptár szerint kötelesek az ünnepeket tartani, ezt azonban sem az ortodoxok (akik a mai napig nem fogadták el ezt a reformot), sem a reformáció hívei, sőt a katolikusok egy jelentős része sem fogadott el. Az új naptár az egyszerű ember számára újítást jelentett régi hite dolgában is, és ezért sok helyen életveszélyesen fenyegették azokat, akik azon