Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)
Előadások és tanulmányok - Czigány István: A magyarországi katonaság és az 1687-es törökellenes hadjárat
magával. 8 A kitűnő hadvezér, nem véletlenül döntött a huszárok alkalmazása mellett. Ugyanis a XVII. században a hirtelen megnövekvő létszámú hadseregek utánpótlása szinte áthidalhatatlan akadályokba ütközött, s nehézkes mozgásuk és nagy „anyagi fogyasztásuk" következtében az utánpótlás zavarásán keresztül sebezhetővé váltak. Azonban tisztában kell lennünk azzal is, hogy a könnyűlovasság és könnyűgyalogság jelenléte a korszerű harcászati és hadászati elvek, s gyakorlat szempontjából már nem kívánatos. Tömeges ellátásuk pedig a társadalom és az állam teherbíró képességét meghaladta. Eddigi kutatásaink alapján úgy véljük, hogy a magyarországi katonasággal szembeni averzió alacsonyabb harcértékük mellett politikai indíttatású volt. A királyi Magyarország fegyveres erőinek, hol kisebb, hol nagyobb hányada tevékeny részese volt a század Habsburg-ellenes küzdelmeinek. Ha vallási, politikai vagy éppen gazdasági érdekeik úgy kívánták, gyakorta váltottak tábort a Habsburgok, az erdélyi fejedelmek és a kurucok között. Tették mindezt szoros vagy laza török szövetségben, nem nélkülözve annak aktív támogatását sem. Ilyen körülmények között sokszor a bizalmatlanság, a feszültség, az ellenségeskedés uralta a szövetséges és a magyarországi csapatok együttműködését. A helyzet nem alakult másként az 1687-es hadjárat idején sem. Zichy Istuán csodálkozott is a császári táborba szólító parancs kézhezvételekor, mivel úgy tudta „nem igen óhajtják a magyart az idén". 9 Pedig a szövetséges csapatok helyzete 1687 nyarán harcászati és hadászati szempontból egyaránt ingatag volt. Már az év elején ellentétes vélemények csaptak össze a következő hadjárat hadműveleti céljait illetően. /. Lipót császár elsősorban Belgrád elfoglalását szorgalmazta, melynek birtoklása kulcsfontosságú stratégiai helyzete mellett, tovább növelte volna Európa-szerte uralkodói súlyát és tekintélyét. Badeni Hermann, az Udvari Haditanács elnöke, viszont joggal tartotta kockázatosnak ezt a nagyszabású vállalkozást. Hiszen a török kézen maradt várak jelentős létszámú őrsége állandó veszélyt jelentett a szövetséges csapatok számára. Bár Buda várának elvesztése igen csak érzékenyen érintette az oszmán hadvezetést, de ha a felmentő sereg nem is ért el eredményt, a kisebb-nagyobb veszteségek ellenére lényegében intakt maradt. Emellett a hódoltság számos stratégiailag fontos erőssége, mint Kanizsa, Szigetvár, Székesfehérvár, Eger, Várad, Gyula és Temesvár továbbra is szilárdan török kézen maradt. Ezek a sokszor több ezer főből álló őrségek, nemcsak a környező vidékeket, az utánpótlást veszélyeztették, hanem az újonnan visszafoglalt várak helyzetét is. Egerből az 1687. december 17-én történt átadás alkalmával 4000, Nagyváradról az 1692. június 7-i kapitulációkor 2000 moszlim harcos távozott. 10 A Váradon lévő őrség Esterházy János tudósítása szerint „bizonyosan csatáz és rabol", nem utolsó sorban azzal a célzattal, hogy a bajor választófejedelem
