Nagy Lajos - Szita László: Budától–Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686-1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez. A nagyharsányi csata 300. évfordulójának emlékére (Pécs, 1987)

II. TANUMÁNYOK

vert porát és a keresztyének sortüzeinek a csípős füstjét a feltámadt szél a sáncokra vitte; emiatt a katonáik még egymást sem látták."

2 Ezalatt a bajor választófejedelem Lotharingiai Károlyt, mint főparancsnokot értesítette a fennálló helyzetről és javasolta a török védőmüvek megtámadását. A Lotharingiai Károly vezénylése alá tartozó jobbszárnyról a még be nem vetett ezredek, mint már említettük, az útjukba eső sűrű erdő, bozótosok és a benőtt vízmosás miatt nem vonulhattak volna fel az általános roham helyéhez, ezért nem is mozdultak. Közülük a csata idején csak a Kiseli és a Serau dragonyos ezred harcolt. Ök is csak a poggyászkocsik kirablására kerülővel induló tatár csapatot verték vissza. Ha a császári jobbszárny nem is vonulhatott fel a török ellenállását elsöprő végső támadásra, a lotharingiai herceg személyesen is részt akart abban venni. Amikor délután öt órakor

11

'

1 a lovasság mögött várakozó bajor gyalogság előrenyomult és megrohamozta a török sáncokat, Lotharingiai Károly a bajor szárny jobb oldalát vezette a harcba, mint a hadinapló írja. Roham közben bekerítették a török lovasság még kitartó csoportjait; a többi a janicsárok hátsó sáncain keresztül menekült. Mire a rohamozó gyalogság elérte a törökök védőállásait, ott már általános volt a menekülés. Az első sáncból tüzelő 20 ágyút elhallgattatták; ezer lépésnyi előnyomulás után elérték a tábor előtti hevenyészett földhányásokat. Az ott gyülekező török gyalogság néhány kemény sortűz után újra futásnak eredt. A Karassó mocsara és az erdő közötti sáv déli irányba beszűkült, ott torlódtak a menekülők. A futást az oda telepített török tábor szorosan egymás mellé vert sátrai még jobban akadályozták, ezért az útban álló sátrak köteleit elvágták. Akik arra sodródtak, könnyen betévedtek a Karassó és az oldalágainak az ingoványos mocsaraiba. Mások a folyótól nyugatra elterülő, sűrű erdőségbe menekültek; ők, ha keresztül is jutottak az erdőn, a Dráva lápos holtágai, süppedékes vízállásai közé kerültek. A Dráva túlsó partján ott nem juthattak át, de a szlavóniai oldalon is csak mocsarak között tévelyegtek volna. A 150, vagy még több éve nem művelt rengetegből kevesen találták meg a kiutat és juthattak el Dárdán át Eszékre. A Karassó mocsarainak jobb oldalán a legrövidebb biztos út Szent Istvánon, Kácsfalun és Bolmányon át vezetett Dárdára. Azok menekülhettek meg legtöbben, akik ezt választották, vagy akiket a szerencséjük erre vezetett. Lapáncsa felé is sokan menekültek a többször említett út hídján át. Egy leírás szerint tulajdonképpen nem is híd volt, hanem rőzsekötegekből rakott átjáró.

114 Akik szerencsések voltak, azok még átjuthattak a baranyavári hídon

11- és Karancson, Laskón át elértek Dárdára. Ugyanis amikor a nagyharsányi csata után az utóbb említett hidat is ellepték a menekülők, az a rohanó sokaság alatt leszakadt és már akkor sokan elmerültek a Karassóban. Az utánuk jövők a Dunáig nyúló mocsár bal partján rekedtek. Akit ezek közül útkeresés közben nem nyelt el az ingovány, azt a rákövetkező napokban megtalálta a területet Eszékig átfésülő keresztyén katonaság. Wagner szerint egyedül itt, Baranyavár mellett 3000 lovast és janicsárt „kergettek a mocsárba és a vízbe, akik azután elmerültek ott".

11,1 A hadinapló először azt írja, hogy akiket az eltévedtek közül nem nyelt el