Nagy Lajos - Szita László: Budától–Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686-1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez. A nagyharsányi csata 300. évfordulójának emlékére (Pécs, 1987)

III. VÁLOGATOTT DOKUMENTUMRÉSZLETEK AZ 1686-1688. ÉVI HADJÁRATOKHOZ

a csatához szükséges területet, bár ez elég nehéz volt a bozótok miatt, amit állandóan vágnunk kellett, s már elmúlt dél, mire mindent elrendeztünk. Minthogy az ágyú lőtávolságának felén is túl mentünk, tisztán kivehettük az ellenség csatarendben lévő egységeit, a síkságon lévő kis magaslatokon az egész harcvonalukat elsáncolták. Ezeknek a magaslatoknak a lejtője az ároktól a sáncukig védőbástyának tűnt. Jobbszárnyukon egy ágyúkkal telepített nagy erődjük volt. Egy másik ilyen a balszárnyukon az erdő mellett, és középen több kis erőd volt, melyek az egész vonaluk területét védték. Ütegeik kereszttűzzel fogták át az előttük lévő kis síkságot. Emiatt a vezérnek a balszárny széléig kellett elmenni, hogy lássa, nincs-e arra hely, hogy oldalba támadja őket. Miután legyőztük az erdőt, a bozótot és a különösen nehéz utakat, végig ágyúlövések közepette elértük a balszárnyat. A sáncuk végén mégsem tudtuk a szárnyat elérni, mert az a valpói erdővel borított táj nehezebb volt, mint amin már átkeltünk, és néhány itt talált paraszt jelentése szerint ez áthatolhatatlan. De a támadási kedv megakadályozott minket abban, hogy ezeknek a jelentéseknek hitelt adjunk és a tábornokok mindenütt felderítőket küldenek ki. Ugyanakkor embereket küldtek a magas fákra, hogy onnan az ellenség védőállásainak vonalait kikémleljék, s hogy a sáncuk állapotát a magasból jobban láthassák, s eszerint intézkedhessenek. Minthogy azonban az erődöt megközelíthetetlennek találták, s a hírszerzők előző jelentéseinek megfelelően, a táboruk minden oldalról védve volt, a sáncaik megerősítését is befejezték és szintén minden oldalról védték, úgy döntöttünk, hogy nem támadjuk meg őket ilyen előnytelen helyzetben, annál is inkább, mivel az idő már későre járt, és a csapatok túlságosan fáradtak voltak. Éjszaka csatarendben maradtunk, a nap hátralevő részében állandó ágyúzás és kisebb csaták voltak. Ez utóbbit a lovasszázadaik okozták, amelyek időről időre különböző irányból közelítettek felénk. Ezalatt olyan körülmények között voltunk, hogy a tábornokoknak gyorsan dönteniük kellett. Három eshetőség volt: megtámadni az ellenséget, elmenni a Dunáig, hogy a Belgráddal való összeköttetésüket elvágjuk, vagy visszavonulni, a Dráván újra átkelni, hogy más hadművelethez fogjunk. Az első megoldás elsősorban a gyalogságot venné igénybe, akiknek meg kellene támadni e sáncokat, s több mint 70 000 emberrel szemben, saját hadseregünknek is sáncot építeni, s fenntartani. Ezt túl veszélyesnek és igen kockázatosnak tartottuk, továbbá nagyon fárasztónak ahhoz, hogy utána harcoljunk is, hiszen mindenki ismeri a török ellenállóképességét, ha a sáncok, vagy töltések mögött van. A második terv - a Dunát megszerezni nem tűnt kevésbé veszélyesnek, mivel hosszú és nehéz menetelés lenne végig erdőben, miközben az ellenség és az országa közti kapcsolatot akarjuk elvágni, könnyen kitehetnénk magunkat annak, hogy minket választanak el az élelmiszerkészleteinktől. Hiszen a törökök ezt minden nehézség nélkül megtehetik, sőt még azoktól is megfoszthatnak, amelyeket a Duna felől remélünk. Ezért úgy véljük, más tervet kell készíteni. A választófejedelem a vezérrel és az összes tábornokkal egyetértett, s úgy döntöttek, hogy visszavonulunk a hídunkhoz. Ezalatt a két nap alatt ágyúlövéstől 60 vagy 80 embert veszítettünk, sebesültként, vagy halottként, ugyan-