Rangos famíliák, jeles személyek a 18-20. századi Dél-Dunántúlon - Baranyai Történelmi Közlemények 6. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 2014 (MNL BaML, 2014)
Hermann Róbert: Az "összeférhetetlen". Perezel Mór pályaképe
Rangos famíliák - jeles személyek a 18-20. századi Dél-Dunántúlon A feldunai hadsereg július 12-13-án elhagyta Komárom környékét, majd július 15-17-én Vácnál megüközött az orosz főerők egy részével, majd kitérve előlük, északkeletnek vette útját. Mészáros és Dembinski megkísérelték átvenni a fővezérséget a rendelkezésükre álló tiszai hadsereg felett - de nem sok sikerrel. „Azt gondolná az ember - írja Mészáros emlékiratában - hogy a parancs és engedelmesség a fej és tagok között szép viszonyban állott. Perezel azonban az alárendeltséget sohasem tűrhetvén, akkor.; midőn rögeszméje azt tartá, hogy a haza nemtője egyedül ő, azt még kevésbé tűrhette, s mindig függetlenül szeretett rendelkezni. Emiatt a teendők miatti vita, haszontalan súrlódás s egymás elkedvetlenítése keletkezett.” Perczel július 17-én egy levélben kijelentette, hogy Dembinski iránt nem hajlandó korlátlan engedelmességgel viseltetni; egy másik levélben pedig egyenesen felszólította Kossuthot, „hogy miután Mészáros csak annyira sem ismertetik el fővezérnek, hogy nekie küldetnek utasítások, minőket én, mint hadtestparancsnok sem tudnék soha jónak felismerni, az én táboromból tüstént elvonassék." A levél végén még hozzátette: „És Mészáros altábornagyot, ha Ont el nem hívja, elfogom hadamtól küldeni.” Perczel tehát nyíltan felmondta az engedelmességet fővezére iránt; ám ebben Kossuthnak is megvolt a maga szerepe, hiszen egyszerre levelezett Perczellel és Mészárossal. Ahogy Perczel írta, arra, hogy Mészáros „az öszves magyar hadak fővezérletét bírná, semmi sem mutatkozik.” Az ellentét mögött persze nem csupán Perczel és a fővezéri duó személyes konfliktusa, illetve Perczelnek az alárendeltségi viszonyokat illető sajátos értelmezése állott, hanem a hadi helyzet eltérő megítélése is. Perczel ugyanis, híven eddigi hadvezéri pályájához, elsősorban támadásban, Dembinski pedig ugyancsak híven eddigi működéséhez, visszavonulásban gondolkodott. Perczelnek abban igaza volt, hogy Vetter Jellacic felett aratott győzelme után már semmi szükség sem volt arra, hogy a két hadtest bármelyike lemeneteljen; Dembinski mégis „mindig csak a Tiszáni átkelést és Bács-Bánátfelé való irányzatot tartá szemei előtt.” A dolgot egy rövid időre mégis sikerült kiegyenlíteni, amint azt a túrái ütközet is bizonyítja. Az ütközet után azonban Perczel szándéka az volt, hogy Abony környékén maradva mind a tiszai átkelőt, mind a pesti cs. kir. erők mozgását figyelemmel tartja. Mészáros és Dembinski szándéka pedig az volt, hogy a hadsereg a szolnoki vasútvonal mentén igyekezzen tartani magát, majd pedig átkelve Szolnoknál a Tiszán, inkább a bal parton csatlakozzon a Szegedet védő erőkhöz. Az eltérő haditervekből veszekedés lett; Perczel már Nagykátán „retrospektív jóslással előre mondottnak állította” a túrái vereséget. A vita Abonyban folytatódott. Mészárosék szerencsétlenségére a hadügyminisztérium is olyan értelmű rendeleteket küldött, hogy a hadsereg Szeged környékén igyekezzen egyesülni a többi magyar hadsereggel, s ezt lehetőleg a Tisza jobb partján lefelé 172 Hermann Róbert
