Gyánti István: Tanulmányok Ódor Imre emlékére (Pécs, 2018)
TANULMÁNYOK - Dobszay Tamás: Erőviszonyok, rendi tagoltság és gyakorlati szempontok az utolsó rendi országgyűlések ülésrendjében
Dobszay Tamás Erőviszonyok, rendi tagoltság és gyakorlati szempontok az utolsó rendi országgyűlések ülésrendjében A magyar rendi országgyűlés külsődleges körülményeit illetően a modern parlamenti rendszerekhez képest a legszembetűnőbb különbség az ülésrend látványában, a parlamenti patkó, azaz a centrális elrendezés hiányában mutatkozik. A 19. század második felében nem véletlenül alakult ki az a gyakorlat, hogy a képviselők amfiteátrumszerű alakzatban, gyakran emelkedő szinteken, zárt, paddal ellátott sorokban ülnek. Ez az elrendezés segítette, hogy a testület minden tagja közel egyenlő távolságban szólhasson, így hallhassák, lássák egymást, s a félkört lezáró elnökség is így tudta legkönnyebben vezetni az üléseket, követni a fejleményeket, észrevenni a beavatkozás szükségességét. Ezzel szemben a magyar rendi országgyűlésnek már az általa használt termek hosszúkás alakja sem tette lehetővé a parlamentáris patkós ülésrendet. Ám a magyar diéták hagyományos térhasználatában talán a rendi dualizmus gondolkodásmódja is tükröződik. A lineáris elrendezés, a terem végén, rövid oldalán ülő elnökség és a terem alakjához igazodóan hosszában elhelyezett asztalok sokban a fő és test képzetéhez igazodó, de egyben első pillantásra gyakorlatias megoldásnak tűnnek. Gondot okozott viszont, hogy így egyesek igen távol kerülhettek az elnöktől, és a hosszú asztalok két végén ülők is csak nehezen hallhatták egymást. Nem véletlen, hogy az erős hang a köztanácskozásokon való részvétel lényeges feltétele volt, a Kölcsey-féle finom lelkű, halk szavú férfiakat csak személyes tekintélyük juttathatta a figyelmet érdemlő tagok közé. A kortársak, részben a kedvezőtlen helyzetűek tiltakozására, felismerték ennek az ülésrendnek a célszerűtlen voltát. József nádor valamikor 1820 és 1833 között el is készíttette a budai országháza mindkét terme centrális átrendezésének alaprajzi tervét, ám mivel az uralkodó Pozsonyt választotta, a rendek végül 1843-ig megmaradtak a korábbi szokásoknál.1 Egy másik sajátosság, hogy a később szokásos zárt padsorok helyett a résztvevők nagy asztaloknál, kényelmes székeken foglaltak helyet. A kortársi emlékekből dolgozó újságíró, Eötvös Károly a 20. század elején kiemeli, hogy a modern formához képest ez mennyivel jobban illett a tekintélyes táblabírák kényelmes, patriarchális szokásaihoz, akiket nehéz is lett volna az „iskolapadokba” kényszeríteni.2 Valóban, az asztalok körüli ki-betolható székek szabadabb mozgást engedtek; Kossuth pl. rendszeresen székét betolva, annak támláját fogva az elnökség felé fordulva beszélt az 1 Borsos, 90. 2 Eötvös, 1906. május 16. 136
