Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)
1. A reformáció születése, kibontakozása
dalom alapján az is megállapítható, hogy a pellengérre állítást, mint megszégyenítő büntetést főbüntetésként (állami és közösségi büntetés esetén) és állami mellékbüntetésként (például ha a vesszőzést vagy a füllevágást a pellengér mellett hajtották végre) egyaránt alkalmazták. Amennyiben a főbüntetést a pellengérre állítás jelentette, mellékbüntetésként akár 40 kilós szégyenkő nyakba helyezésével is kiegészíthették azt. Az alapvető különbség nem az elnevezésben volt, hanem abban, hogy ki végezte a pellengérre állítást: ha hóhér, akkor a becsület elvesztésével is együtt járt.18 Hazánk német lakosságú területein már a 13. század óta ismert, aló. századtól pedig általánosan használt a pellengér (szégyenfa, szégyenoszlop, bitó fa). Általában szitkozódás, rágalmazás, lopás, paráznaság esetében állítottak valakit pellengérre. II. József tiltó rendelkezéséig a falvak, városok képéhez hozzátartoztak a községháza, városháza előtt, a piactéren, a templom mellett felállított pellengérek, szégyenoszlopok. A büntetőhatalom jelképének is tekintett egyszerű oszlophoz, kőépítményhez meghatározott ideig és megszabott alkalommal hozzáláncolták az elítélt személyt. A pellengér mellett gyakran testfenyítő vagy testcsonkító büntetést is végrehajtottak (például megvesszőzés a fül levágás), 1786 után azonban a pellengért már csak lopás büntetésére alkalmazhatták. Azonban a szakirodalmi adatokból jól látszik, hogy II József halálát követően sok helyen ismét használták, nem ritkán súlyos szégyenkövet, vagy kisebb méretű tarisznyakövet is helyezve a bűnös személy nyakába — önálló vagy pellengérre állítás esetén mellékbüntetésként. Vájná felhívja a figyelmet arra, hogy a fenti megszégyenítő és megbecstelenítő büntetések nem magyar kuriózumok. Párhuzamaik más országokban, városokban is megtalálhatóak. Az eklézsiakövetés azonban véleménye szerint az egyetlen, speciálisan magyar büntetési mód, amely aló. század második felétől az intés és a figyelmeztetés mellett a református egyház fegyelmezési gyakorlatában szerepelt, és csak később vette át alkalmazását — elsősorban református, illetve protestáns többségű településeken — a világi hatalom. Vájná röviden leírja, hogy az eklézsiakövetés idején az elkövetőt egy fekete székre ültették vagy a szószék mellé állították a gyülekezetnek hátat fordítva. Ha a templomban a bűnös nem vetette alá magát a vezeklésnek, akkor kiközösítették az egyházi és a faluközösségből egyaránt.19 Mint források közreadásával is megerősíti, ban bekerült a városházára, 1950-ben pedig a múzeumba. A bitófa/szégyenfa szóhasználat arra utal, hogy nem tettek különbséget a két elnevezés között. Ezen túl bizonyítja, hogy a tölgyfából és vasból készült bitófához/szégyenfához nyakvas (fatőtől számított távolsága 152, legnagyobb átmérője 17.5 cm, összecsukható két oldala lakattal zárható) és szégyentábla (60x60 cm) is tartozott, „...a s^égyenfa (bitója) felső végére egy eres^es bádogtábla van s^egegye, amelyre a tetten ért tolvaj nevét és bűnét felírták. ereset minden bizonnyal as(ért késztették a tábla Jóié, hogy a krétával vagy más könnyen lemosódó írószerrelfelírt adatokat as( eső le ne mossa.” NYÁRÁDY 1959. 285-286. 18VAJNA 1907. 19 VÁJNÁ 1907.146-160. Az egyházfegyelmezés, ezen belül az eklézsiakövetés részletes gyakorlatát Illyés Endre dolgozta fel: ILLYÉS 1941. 66
