Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)

5. A reformáció öröksége

amikor a hithű kálvinisták a zsoltárénekléshe2 nem kívántak orgonát: 1838-ban a debreceni nagytemplomban az orgona beállításakor, a cívisek egy csoportja tüntetőleg vonult a „síként dudától még akkor meg nem fertőztetett kistemplomba s énekeltek ott hatalmas erővel 7-8-10 verset istenitisztelet előtt. Illetve egy példa az orgonának a kálvinista templombeli funkciójáról: 1902-ben a budai Fazekas téri református templomban rendezett orgonahangverseny után egy református lelkész újságcikkben zúdult fel: „lelketlen ku- fárok, hamis pénzváltók, ki onnan a% Urnák megszentelt hajlékából!!”'

Az orgonát a kálvinista liturgiába beemelő lelkészek mindenkor az orgonának az éneket megtámasztó, vezető szerepét ismerték el. A harsány hangú egyének ugyanis ritmustalan,/má énekkel gyakran félrevitték az énekvezér által diktált, kíséret nélküli zsoltározást. Szabó Bálint lelkész, későbbi belsősomogyi esperes szerint: „Tapasztalat szerint a zabolátlan éneklésnek az orgona egy-kettőre véget vet, megadja az authentikus és egységes dallamot. A szép éneklés a zsoltárokban megfogalmazott Igét juttatja érvényre.

Az orgonának a református liturgián belüli emelkedett pozíciójáért eredményesen munkálkodott több, gyakran külföldön is képzett kiváló orgonista, mint Ákom Lajos (1895—1967), Árokháty Béla (1890—1942)6 7 * 9 lelkész, orgonaművész, Beke Antal (1863—1911), a debreceni nagytemplom kántora, Krausz Gusztáv (1858—1921) tanár, a budapesti Kálvin téri templom karnagya, orgonistája, Máté János (1934—1998) orgonaművész, Musza Ferenc (1895—1963) lelkész, a debreceni nagy templom kántora, Oláh Károly (1841—1900), a Nagykőrösi Református Tanítóképezde igazgató-tanára, Sepsy Károly (sz. 1930) lelkész, orgonaművész, Szabó Gyula (1907—) kántortanító, az Országos Református Enekvezérek Egyesülete lapjának, a Zeneközlönynek a szerkesztője, id. Szotyori Nagy Károly (1821—1897), a debreceni nagytemplom orgonistája, ifj. Szotyori Nagy Károly (1855—1935) tanár, a budapesti Kálvin téri templom kántora.

Dél-Dunántúlon lassan, fokozatosan vált általánossá az orgona alkalmazása a református liturgiában. A kálvinista eklézsiák csak II. József 1781. október 29-én kiadott Türelmi rendelete után erősödtek meg, és a viszonylagos tehetőssé válásuk után építhettek kő templomot. Orgonát csak a legszűkebb mértékű zsoltárkíséretre vettek. Árát önkéntes adakozásból gyűjtötték össze. Megállapítható, hogy a Duna természetes választó határ volt a keleti és a nyugati országrész között. A Tiszántúl 19. század közepétől kialakult jelentős orgonaépítészete nagyváradi, aradi, szegedi orgonakészítőkkel nem érte el a Dunántúlt. Néhány esetben a Debreceni és a Sárospataki Református Kollégiumban végzett, és néhány évre Dunántúlra szerződött segédtanítók vitték az orgona hírét, kultuszát Baranyába, Tolnába, Somogyba.10

6Szabó Bálint: Orgonák református templomainkban. Dunántúli Protestáns Lap, 1911. április 23., 148- 149. április 30., 156-157. május 7., 165. május 14., 173-174.

7Juhász Sándor: Orgona hangverseny. Debreceni Protestáns Lap, 1902. május 10., 312. A Fazekas tér ma Szilágyi Dezső tér.

“Szabó Bálint: Orgonák református templomainkban. Dunántúli Protestáns Lap, 1911. április 23., 149.

“Árokháty Béla munkásságáról Fekete Károly (későbbi püspök) írt tanulmányt. FEKETE 2003.

'“Mindkét kollégiumban már az 1760-as években volt orgona.

494