Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)

4. Protestánsok a 20. század második felében

még egyáltalán életben vagyunk, harangozunk, s templomba mehetünk. Egyébként az egyezmény egyetlen pontját sem tartotta be az állam. A püspök végigmért, és agt mondta: Tudod, igazad van.”2

Az 1953-tól érzékelhető politikai erjedés aktív cselekvésre ösztönözi Gulyás Lajost. Különösen 1956 tavaszán erősödik fel benne a megújulást szorgalmazó szándék, de csalódik. Ennek következménye, hogy vissza akar térni szülőföldjére, a Felvidékre. Repatriálási célját Győry Elemér is támogatja. A lelkész a kivándorlási okmányt is megkapta, de a vízumot nem.3 Gulyás Lajost a Magyar Népköztársaság Győr Megyei Bírósága 1957. június 10-én az 1956. október 26-i tragikus kimenetelű mosonmagyaróvári tüntetésben való részvétele miatt, koholt vádak alapján halálra ítélte. Kövy Zsolt így nyilatkozik könyvében: „Én nem gondoltam agt, hogy a püspök — Győry Elemér — nem tett volna meg mindent (a lehetőségek között) a halálos ítélet és annak végrehajtása elhárítására. Az egyház azpnban akkor nem volt számottevő tényező.”4

A halálos ítélet után azonban, 1957. szeptember 25-én, egyházi bírósági ítélettel a lelkész levéli állását megüresedettnek nyilvánították azzal az indoklással, hogy „Gulyás Eajos lelkipásztor 1957. február 6-a — letartóztatásának második napja — óta nem teljesít lelkipásztori szolgálatot a rendelkező részben felsorolt egyházközségekben. A Magyar Népköztársaság 1957. június 10-én hozott ítélete következtében előreláthatólag nem is lesz abban a helyzetben, hogy lelkipásztori szolgálatait elláthassa,”5

Erre a lépésre semmi sem kötelezte az egyházat, hiszen a fellebbezést követő végleges döntésig helyettesíthették volna a lelkészt. Egyháza tehát lemondott mártír papja életéről. Az egyházi bírósági döntés elszomorító következménye volt, hogy a lelkész családjának el kellett hagynia a községet, mert a parókiáról kiköltöztették őket. A Gulyás család viselte tovább az édesapa tragédiájából ráháruló következményeket. A levéli lelkész három lányának továbbtanulási szándékát megakadályozták. A legidősebb lány, Ildikó felvételét a Debreceni Református Gimnázium is elutasította. A család csak az egyházmegye papjaitól kapott anyagi támogatást.6 Kövy Zsolt arról nem szól, hogy Győry Elemér tett-e valamit a család érdekében. A szerző vitathatadan objektivitása a garanciája annak, hogy megemlítette volna, ha tud róla. A kérdés ezek után mégis újra az, hogy mit tett a lelkész és családja sorsáért is felelős püspök, Győry Elemér.

Barcza József professzor kutatásai fényt derítettek arra, hogy 1956. december 4- én az EH illetékesei tárgyaltak a Konvent elnökségével: Győry Elemér püspök lelkészi alelnökkel és Búza László professzorral, a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnokával, világi alelnökkel. Az EH-nak a református egyházzal kapcsolatos álláspontjában tehát az egyházkerület két legfontosabb vezetőjének is szerepe volt.7

2 KÖVY 1999. 82.

3 KÖVY 1999. 36.

4 KÖVY 1999. 82.

5 KÖVY 1999. 82.

6KÖVY 1999. 92-93.

7 BARCZA 1994/1.

390