Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)

2. Reformátusok a 18-20. században

Összefoglalóan a fokozott nyitottabbá válás jellemzi mind a térbeli, mind a társadalmi mobilitás mutatóit, ennek alapján pedig feltételezhető, hogy a harmadik generáció tapasztalati horizontja a korábbiakéhoz képest szignifikánsan tágult. A lelkész így, mint a professzionális elit helyi képviselője jelent meg a baranyai falvakban, véleményük ezért is bírt komoly szereppel. A Fülep Lajos hagyatékában fennmaradt, korszakbeli lehatároltsága miatt csak érintett lelkészi beszámolók ugyanakkor bizonyságai a lelkész és a hívek eltávolodásának. Kiss Géza esetében bár igaz a tétel, hogy „nemo est propheta in patria sua”, mégis helybeliségéből fakadóan kellően közel került a káki- csiakhoz. Ahhoz legalábbis kellően, hogy néprajzi gyűjtőmunkája keretében információi legyenek a helyiek születéskorlátozó életmódjának megannyi részletéről, mely később nem csak az ő, de a tőle ormánsági regényeihez sokat merítő Kodolányi János írásait is komoly munkává avatták. A lelkészek tehát nyitottabbakká, szélesebb látó- körűekké váltak, de ezzel együtt járt az is, hogy egyre kevesebbet tudtak meg híveiktől az olyan kényesebb témákról, mint például a fogamzásgádás vagy a magzatelhajtás helyi gyakorlatai illetve gyakorlói. Ha viszont mégis tudomást szerzett róluk (súghatott a bába vagy egy-egy presbiter) és ezt követően élt is az információval (hangoztatta, prédikációk témájává tette és különösen, ha leírta), könnyen juthatott arra a sorsa, mint Fülep Lajos, Kiss Géza vagy Gyenis János, akinek a hívekkel rohamosan megromlott a kapcsolata. A fent említett erkölcsbírói szerep a 20. század első harmadára így már erőteljes ellenállást váltott ki a hívek részéről, márpedig a nemzetféltéssel mélyen átitatott, a születéskorlátozást elítélő népesedéspolitika bűvkörében nehéz lett volna egy lelkésznek úgy hatni rájuk, hogy ők ebből ne a morális elítélést érezzék a leghangsúlyosabbnak.

169