Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)
2. Reformátusok a 18-20. században
A lelkészi földjárandóság művelésén kívül a község feladatát jelentette a rét kaszálása és a kenderföldek esetében a kender feldolgozása. Garé községe 1813-ban azt panaszolta, hogy a lelkésszel kötött egyezségben még a kender megfonása is szerepelt. A lelkészi járandóságok összeírására alakult megyei bizottság segítségével sikerült mindkét félnek előnyös egyezségre jutni. A fonás helyett a község elvállalta a temető kör- bekerítését, valamint gyümölcsfákkal való beültetését: „a temetőt be fogják keríteni, megtrágyáeni, s s^ilvafákkal beültetni, mellyet a Prédikátor fog használni.”43 A lelkész kertjét, káposztását szintén a község művelte. A szántó aratását egy italért, áldomásért végezték. Az egyházközségben élő pároknak és gazdáknak pénzzel, terménnyel, borral és fával kellett hozzájárulni a lekész jövedelméhez. A pár az együtt élő családtagok összességét jelentette, a házaspáron és gyermekeken kívül a felnőtt testvér, szülő is hozzátartozhatott, ha egy háztartásban éltek. A párok egy községen belül vagyoni viszonyaiktól függetlenül egységesen meghatározott szolgáltatással tartoztak. A községek között azonban igen nagy különbségek mutatkoztak. Pénzben 3-20 krajcárt, búzából fél vagy egy pozsonyi mérőt, 4—12 öl fát, 15-30 icce bort kellett adniuk. Zabból és szemes kukoricából 1/8 pozsonyi mérő járt, ebben nem volt különbség. A gazdákra kirótt hozzájárulás a párbérrel ellentétben vagyoni viszonyuk szerint alakult. A gazda az egész telkes gazdát jelentette, így tehát egy gazdához több pár is tartozhatott, mivel egy párnak legtöbbször nem volt egy egész telke. A gazda fát, rozsét és sonkát, csülköt (sódért) adott. Néhány községben az is szerepelt a megállapodásban, hogy első vagy hátsó csülköt kell adni, amit aszerint határoztak meg, hogy a gazda több volt-e egy párnál vagy kevesebb. Járt a lelkésznek még sópénz és faggyúpénz is. Egy adott községben élő lelkész állandó jövedelmének hozzávetőleges mennyiségét tehát csak a párok és gazdák pontos száma, és vagyoni viszonya alapján lehetne megbecsülni. Ennél is kiszámíthatatlanabb volt a stóladíj, amely nemcsak a keresztelés, esküvő temetés számától függött, hanem az is számított, hogy például egy babának hány keresztszülőt választottak, mivel a 7 garason kívül minden keresztapának még egy garast kellett adni: „Kereseteié.r hét garas, minden koma egy garas.” A református gyerekeknek pedig többnyire három-négy, sőt akár hét keresztapja és keresztanyja is lehetett. Az esketésért járó stóladíj összegét befolyásolta, hogy a vőlegény helybéli volt, vagy „külföldi”, azaz más faluból jött. Néhány parókiánál azt is figyelembe vették, hogy a vőlegény helyben maradt, vagy házasságkötése után kiköltözött a faluból. A pénzen kívül húst és bort is kellett adni, a házasságlevélért egy márjást kellett fizetni. A temetésért különböző összeget kellett adni, ha könyörgéssel, prédikációval vagy énekkel tartották a temetést. Azonban mást kellett fizetni ha „lukmás” vagyis párbért fizető halt meg, és mást, ha párbért nem fizető. Az elhunyt kora is számított, a 15 év 43MNL BaML IV.l.m.8. Garé 73. 154
