Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)

A drótkerítés

54

kell, még ha az a perc, mely a lelkiismeretes munkához kell még, a halál perce is. Csakugyan az! Egyszerre esik a földre súlyosan sebesülten két utászkatona. Árpa szakaszvezető látja ezt, ő már elvégezte a maga munkáját, hát négykézláb (mert így a golyó még is kevésbé éri) az elesettekhez mászik és folytatja munkájukat.

— Százados úrnak alássan jelentem, — szólal meg most Zelenák gyalogos — én is kimennék segíteni.

— Csak eredj, fiam.

Zelenák kiszökik az árokból s magával cipel néhány hegyes végű rudat, hogy a drótkerítést tovább lehessen fonni. Dong már a fejszéje, mellyel a rudakat a kemény, fagyott földbe veri, — ám fütyül a golyó, Zelenák összeesik. Ugyanakkor Árpa szakaszvezető is golyót kap. Ki folytatja a halálos munkát? Van ember. Előlép Janicsek és Uhercsik gyalogos.

— Megyünk mi!

Először megsebesült bajtársaikra gondolnak. Ezeket kell kivinni a tűzből. Hasoncsúszva oldalognak a földön fekvő hősökhöz és szerencsésen visszaviszik őket az árokba. £s most munkára! Megint pufog a karóverő fejsze, ismét nyikorog a keményen kifeszített drót, de a sors ma ballábbal kelt föl, ez a két vállalkozó katona is elterül a földön. Már csak Bucskó Mihály gyalogos dolgozik odakünn, aki szintén vállalkozott arra, hogy kihívja a végzetet, vagyis jobban mondva, hogy példát ad az önfeláldozó kötelességérzetből. Bucskó barátunk azonban ravaszabb társainál, ő lefeküdt háttal a földre és kezét fölnyujtva csavarja a drótot a cölöpökre. így dolgozik órahosszat, egyre lehet látni a levegőbe emelkedő két kezét és a drótháló egyre sűrűbb, hosszabb ... Az estalkony is alászáll . . . Epen jókor borul alá a világ köpönyege, a sötétség, legalább elrejti a vakmerő katonát! Ámde, akármilyen ravasz Bucskó vitéz, a végzet még ravaszabb. Egyszerre fúrja át két golyó mind a két kezét, amint a drótot erősíti az oszlopra.

Most már nem dolgozik senki sem odakünn. Azaz, dehogy nem. Még dolgozott Bucskó, mikor megkívánta a