Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A kukoricásban
27 Előttük mindenfelé embermagas kukoricás. Valóságos erdő, mely azonban gonoszabb és rejtelmesebb a rengetegnél. Az erdőt átszövik a nap arany fonalai, vannak ösvényei, utai, melyek irányt adnak és megengedik, hogy a szem betekinthessen titkaiba. A kukoricás azonban konok és zárkózott, oly sűrű, mint a köd és kedvez minden bujkálónak, leselkedőnek. A zászlóalj parancsnoka tudta, hogy a visszavert és szétugratott szerbek nagyon szeretnek a magas kukoricában lappangani, ahonnan észrevétlenül küldhetik golyóikat a tapasztalatlan ellenfélre. A parancsnok ennélfogva számos járőrt küldött a rengetegnyi kukoricatáblák közé, hogy verjék föl s ugrasszák ki csúszó-mászó lakóit. Az elővigyázat nem is volt haszontalan. Alig indult cserkész- útjára az egyik kis osztag, mindjárt a Száva partján hét elrejtőzött szerbre akadt, a ki nem akarta megadni magát. Hármat tüstént lelőttek vadászaink, a többi fegyverét a folyóba dobta s maga is utána ugrott. Mind a négy a hullámokba veszett. Egy másik vadászjárőr óvatosan tört utat a zizegő kukoricaszár tömegében és ugyancsak volt dolga szemnek fülnek, hogy ki ne kerülje figyelmét a legkisebb gyanús árny vagy hang. A kukorica oly magas, sűrű és terjedelmes volt, hogy a kis csapat csakugyan úgy bukdácsolt benne mint a hajótöröttek a tenger hullámaiban: néha alig látták egymást a katonák, csak itt-ott szürkéllett egy sapka, jeléül, hogy ott egy katona halad. Jaczkó István, a járőr vezetője mindig attól tartott, hogy csapatát szem elül veszti vagy valamelyik embere eltéved. Egy helyen már úgy elfödte és szétzilálta a kukoricás a csapatot, hogy Jaczkó nem tudta embereit felfödözni. Egyszerre jobboldalt dulakodás zaját hallotta. Valaki román nyelven kiáltozott és kiáltása hörgő jajba fúlt. — Valakit leszúrtak az embereim közül vagy más módon sebesült meg, — gondolta megrázkódva Jaczkó. — Ez sebesült ember kiáltása volt! Oly gyorsan, ahogy csak lehetett, a hang felé sietett, áttörve a kukorica sűrűjén . . . S ime, a földön feküdt véré
