Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Az ellenséggel szemben
147 hanem bátran helyén maradt és az ellenséget jól célzott, megsemmisítő golyózáporral árasztotta el. Az oroszok ebben az emlékezetes rohamban megrendítő veszteséget szenvedtek és ennek jórésze Orbán tizedes munkája volt, aki holtak és sebesültek közt úgy tüzelt ott egymagában, mint a vészangyal, ki egész emberrajokat dönt a halál örvényébe. Takács Ignác gyalogos, szintén a székesfehérvári ezred katonája, ugyanakkor hasonló hősiességgel viselkedett. Egyike volt azoknak, akik a géppuska mellett megsebesültek, de ő vonakodott a kötözőhelyre menni. Bátorító kiáltásaival és mindig felhangzó buzdításaival föllelkesítette a már ingadozó legénységet és oly nemes harci tüzet gyújtott benne, hogy bár egyik katona a másik után esett el, senki sem hátrált, hanem utolsó leheletéig nyugodtan dolgozva várta az elkerülhetetlennek látszó golyót vagy gránátszilánkot. Mikor már mindenki vérében feküdt a földön, még akkor is ott szállt a holtak és sebesültek fölött Takács buzdító hangja, mintha csak ezt az elnémult, vérző bajtársait is harcra akarná tüzelni. Csak akkor engedte magát a kötözőhelyre vitetni a holtakkal borított csatatéren át, mikor a borzalmas rohamot visszavertük. A géppuska mindkét hősét az elsőosztályú ezüst vitéz- ségi éremmel tüntették ki. Az ellenséggel szemben. A vihar előtti csönd ideje volt ez. Nem szabad azonban teljes csöndre gondolnunk. Talán a harc felvonásköze volt, amikor mindakét fél kilihegi magát és fáradt tagjainak, megfeszített idegeinek egy kis nyugalmat ad, hogy hatalmába ne kerítse a végső kimerülés? De itt még ilyen io*
