Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)

Madarak a kalitkában

7

magának egy alkalmas megfigyelő helyet, ahonnan az ellenség mozgását láthatta.

Itt kezdődik Habbavm honvéd-szakaszvezető nagyszerű kalandja.

Amint jól elrejtett helyén nézelődnék, látja ám, hogy egy orosz csapat bukkanik elő a domb orránál. Két tiszt vezette a csapatot, egy főhadnagy és egy hadnagy, a legénység harminc főnyi. Habbavm persze kiváncsi, hova tart a csapat?

— Csak nem ebbe a bakterházba? — találgatja.

Egészen közel emelkedett egy magányos őrház. Az

oroszok valóban ide tartottak és valahányan voltak, behúzódtak a házikóba. Bizonyosan pihenni vágytak. Bátorította őket a födél, meg talán az is, hogy itt az ellenséges golyótól és figyelő szemtől védve vannak.

Ha így gondolkoztak, gazda nélkül csinálták a számítást, mert Habbavm ugyancsak szemmel tartotta őket. Mit gondolt magában, mit nem, a furfangos szakaszvezető, ravaszul mosolygott a bajsza alatt, aztán hátrahagyva embereit, az őrház felé kúszott. Odaérve, egészen a házikó ajtajáig sompolygott s örömmel látta, hogy a kulcs kívül van az ajtóban. Nosza, kapja magát, megfordítja a kulcsot a zárban, vagyis rázárta az ajtót az oroszokra, a kik ebből semmit sem vettek észre. Aztán visszatért az embereihez; ezek persze nagy izgalommal várták a kaland végét.

— Kalitkában vannak a madaraim, — mondotta a szakaszvezető. — Most majd elmegyünk értük. . .

Ebben a percben fegyverek dördülése hallatszott. Golyók kopogtak a körülöttük levő fákon. Egy orosz csapat megtámadta a honvéd járőrt.

— Megyünk értük, amint ezekkel végzünk, — folytatta meg nem zavarodva a váratlan támadáson, Habbavni szakaszvezető.

Rövid harc keletkezett. A szakaszvezető ügyesen elhelyezte legényeit és a honvédek kétségbeesetten védekeztek. Habbavni maga öt oroszt lőtt le. A többi eldobta fegyverét és megadta magát.