Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A sátán háza
117 odaadó, férfias, bátor és hajthatatlan kötelességteljesítés fölemelő példája marad mindenkor a hősieségnek. A derék ember emlékét azzal tisztelték meg, hogy halála után megkapta az első osztályú ezüst vitézségi érmet. A sátán háza. A honvédezred napok óta farkasszemet nézett az ellenséggel. Csak éppen lövésnyi távolság volt a honvédek és az oroszok közt. A lövészárkok — innen is, túlnan is — olykor órahosszat hallgattak, de azután órahosszat pokoli módon zenéltek is. Ilyenkor olyan fütyülés, csattogás, ropogás váltotta föl a csöndet, hogy az ember belesiketül- hetett. A magyar és az orosz lövészárok közt, a levegőben, egy láthatatlan háló szövődött: ércből való háló s jaj volt annak, akit vashurkaival megfogott! Az egyik honvédszázad különösen gyakran zavarta meg az oroszok nyugalmát, de ennek helyébe azután sok muszka katonának szerzett örök nyugodalmat. Természetesen, az orosz sem maradt adósa. Géppuskáinak állandóan pörgött utálatos, fülettépő, velőthasogató nyelve. A budapestiek hallották a géppuska nótáját azon a gyönyörű hadijátékon, melyen a helyőrség bemutatta a modern háborút. Semmitől sem borzadt meg úgy'a nézőközönség, mint mikor a páncélos hadi-automobil körben futott a pályán és szünetlenül tüzelt a géppuskával. Ennek hangos, dühös, vérszomjas, mohó kattogása, melyet reszketve vert vissza a környék házainak fala és ablaka, mélységes hatást tett a nézők seregére, amit fokozott az automobil titokzatossága, minthogy nem lehet látni sem kocsivezetőt, sem a géppuska kezelőit. Pedig az a géppuska magtalan volt, a
