Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Marti huszár haragszik
112 puskáz az ellenség, még pedig ugyancsak kiadósán. Csak úgy orgonái az egész tájék a muszkák tüzes orgonasípjaitól. Az ilyesmi nem csekélység. A huszár ugyan oda sem néz egy kis golyózápornak, a hadjárat ezer példát szolgáltatott arról, hogy a magyar huszár mily hidegvérrel lovagol a puska- és ágyútűzben. Akárcsak odahaza a szép leányok, menyecskék szemének tüzében, ámbár az utóbbiban még sem olyan nyugodt, mint az ellenség tüzében. A jelen esetben azonban a helyzet válságos volt. A két huszár, magasan a ló hátán, nagyszerű célpontot szolgáltatott; ha tovább lovagolnak eló're, haszon nélkül kockáztatják életüket. Mondja is Marti huszár bajtársa: — Pajtás, ne fordulnánk meg? — Ne, — felel mogorván Marti. — Miért ne? Most már tudjuk, hogy a házakban oroszok tanyáznak, ezzel megtettük, amit tőlünk kívántak, mehetünk vissza jelenteni ... Az áldóját, ugyan veszettül lő a muszka! Ok el vannak bújva, mi pedig úgy állunk itt nekik célba, akárcsak két sajba. Gyerünk no, vissza! — Nem megyek. — Bolond vagy, pajtás? — Nem, csak haragszom. Azért, mert olyan szemtelenül lő ránk a muszka. Pia pedig én haragszom, megverek valakit. Nem tágítok innen addig, amíg néhány muszkának emlékeztetőt nem adok erről a mai szent napról. Ezzel sarkantyúba kapta lovát, de nem hazafelé vágtatott, hanem az ellenség felé. Társa azonban visszafordult s jelentette, hogy a házcsoportot ellenség szállotta meg. — Hát Marti huszár hol maradt? — Az nem akart visszagyünni és nekinyargaít az ellenségnek. — Egyedül? — Igenis, mert aszongya, hogy haragszik. A haragos huszár pedig ezalatt egyenesen az ellenségnek tartott. Most fütyült még csak a golyó! A huszár már csaknem elérte a házcsoportot, mikor egyszerre fölágaskodott a lova, golyó érte. Marti huszár jó lovas, de a paripa szilaj fölszökkenése oly váratlan volt, hogy kirepült a nyereg-
