Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Honvédroham, honvédzászló
4 ezer esztendő simításait és megjelent itt, ámuló szemem előtt, a régi, az Etelköz pusztáiról berohanó, világot rengető ősmagyarság, — honvédsapkával fején, Manlicherrel kezében, Manlicherrel, melynek a boldogabbik végét lengeti a levegőben. Ez a föltámadt, megszólalt, ellenségre rohanó ősi magyar erő, virtus, düh, a fegyverre kapott ezeréves magyar történelem! Es ezek közt mentem volna én is? Ilyen rohamokban égtem én is, ezekkel az emberekkel harcoltam én is? ... És te, tört csont, aki most is rohanni szeretnél velük, maradj nyugton! Nincs rád szükség! Nem hallod, mint robban az orosz árokba az ellenállhatatlan emberszikla, mint csikorog és hörög lába alatt az összetiport muzsik-falka, mint egyesül egyetlen oroszlán-ordítássá a diadalkiáltás . . . Oh, a honvédroham! ...A 11-ik honvédezred is ilyen csukaszürke viharrá vált, mikor az ellenségre rontott. Ez az ezred maga volt a rendületlenség megtestesülése. Melle szikla, karja pöröly, lelke láng. Egyetlen egyszer történt meg, hogy az ezred szíve megreszketett, — nem a félelemtől, hanem a megdöbbenéstől. Irtózatos harc közepette, mikor sűrűn zizegett a golyó sáskafellege és búgott, jajgatott a gránát és srapnell pokolbeli hangversenye, leomlott s eltűnt szem elől az ezred zászlaja. Az ezredzászló! Az az ezred kincse, mely ha elvész, minden katona koldusnak érzi magát. Az az ezred becsülete, mely ha ellenség kezére jut, mintha minden katona tisztességét tiporná szét durva csizmája talpával. A zászló az ezred turulmadara, mely előtte repül a harcba és diadalmas szivárványa, melynek égi pompája alatt vonul haza a győzelmes hadjáratból. Székely egyévi önkéntes volt a zászlótartó. Derék, vitéz fiú. Halvány, ifjúi arca büszkén fellángolt, mikor a legvadabb tűzben fölemelte a szent talizmánt, hirdetve a fedezékek mögött tüzelő honvédeknek: — Rajta, rajta! Lobog a zászló! Mienk a győzelem! És most a zászló nincs sehol. A téren vadul viharzik
