Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya szent-Istvántól a jelenkorig
490 talált, melyeket haza vitt Németországba. Egyébként annak szántóföldjein a régi harcz emlékeinek töredékei máig is találhatók. Ez idő alatt a keresztény had jobb szárnyának nagyobb része is visszaverődött Tapolcza vidékéről s elfoglalta az említett domboldalakat, hol ágyúikat is fölállították, azonban általános ütközetre nem került a dolog,, mert a keresztény had még nem készült el a támadásra; a török had pedig látva a keresztények előnyösebb helyzetét a magaslaton s elfoglalva lévén Csausz, basa és Piccolomini összetűzésével, nem mert a támadásra vállalkozni. Különben a töröknek igen rossz hadállása lehetett, mert ama körülmény, hogy katonái folytonosan Beremend vidékéről, egy helyről törtek elő, mutatja, hogy az attól keletre eső részben erdős és más nehézséget okozó terepen haderejüket nem akarták kifejteni, Beremendnél pedig a fölvonulás irányában, tehát a csataszintérre merőlegesen és oly tömörülve állottak, hogy azt kifejteni nem bírták. Az ellenfelek e része tehát egymástól alig négy kilóméternyi távolságra harcz nélkül töltötte a nap első leiéi. Úgy látszik, mindkét fél ez előharpz kimenetelétől tette függővé további elhatározását s Csausz veresége Idahofnál a törökök harczkedvét igen lelohasztotta, seregük az erdőségen túl visszatért elsánczolt táborukba. A keresztény hadak jobb szárnya teljesen szervezte magát ama csata- lánez hosszában, mely a Tapolcza és Beremend közötti úttól egész Ida- hofig terjedt, mintegy három óra tájban akként indultak meg, hogy a balszárny végén Hugón herczeg s a jobb szárny végén Rabutin állottak lovasaikkal, a középen pedig a gyaloghad phalanxai az előretolt ágyukkal. Az előrehaladás lassan esett meg a balszárny késedelme miatt, melyet a Karasicza vizének posványa, az erdősürüség, valamint az is igen akadályozott az előmenetelben, hogy a tér egyre szükebb lett, mi egyébként a lotliaringi által utánzóit s még jobban kifejtett Montecucoli-harcz- modornak igen kedvezett. E harczmodor Arneth Adolf szerént1) abból állott, hogy a hadak falként összetömörülve s hosszú szuronyos fegyvereiket előre tartva, lassú léptekkel s némán haladtak az ellenség felé, nem engedvén meg semmi összekeveredést. A kardot forgató török ily modor mellett semmikép se férhetvén az ellenség testéhez, bár kardjával összevagdalta annak szuronyait, mint ezt a csatatéren talált szuronyok is láthatólag igazolják ; kénytelen volt. mégis a lassú léptekkel előre vonuló had elől visszahátrálni, pőt bátorságát vesztve, rendetlen futásban keresett menedéket s ez volt az alkalmas pillanat, mikor a lovas hadak utánuk eredtek s a futókat hátul támadván meg, lemészárolták. E harczmodor ügyes és helyes kizsákmányolása szerzett Károly főherczegnek diadalmi babérokat. A harsányi győzelem is ebben leli alapját. Mikor az erdőnélküli térre ért a keresztény had, mely közvetlenül a tábor előtt terült el, az ellenséges hadtól alig voltak száz lépésnyire. A MOHÁCSI VÉSZTŐL l) Prinz von Savoyen I. 27.
