Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya szent-Istvántól a jelenkorig
384 ZSIGMOND FOGSÁGÁTÓL az ok-kereső olvasó előtt nem talált általános elismerésre; a „Századodban *) megkoczkáztatott állításnak mondatik, mert lia akkor valóban erdő lett volna ott, melyről az egykorú leírások semmit nem tudnak, úgy e körülmény sokkal nagyobb befolyást gyakorolt volna az eseményekre. A futamodó hadat a török nem üldözte, mert visszavonulásában cselt gondolt. Másnap körüljárta Szulejmán a csata terét, megdicsérve harczosait és divánt tartva (valószínideg Sátoristyén), kitüntette Ibrahi- mot. A divánt 2000 magyarnak levágott feje vette körül. Verancsics arról emlékezik meg, hogy a török császár „az hót testekben három halmot rakotatta.“ Istvánffy szerént a holtakat Perem i Imre özvegye, Kanizsay Dorottya temettette el. Régi történetírók Írják, hogy Szulejmán a győzedelmes hadi híreket országa minden részébe és anyjának sajátkezüleg irta meg. Mohács teréről ilyen levelek nem mentek, mert ezek a 2000-nyi fogoly leöletéséről is megemlékeznek, pedig ezek csak a tolnamegyei Földvár vidékén lehettek, hová Buda várkulcsát eléje küldték s látni való, hogy Szulejmán maga sem ismerte föl mohácsi győzelmének fontosságát. — E hadi jelentések két kötegben jelenleg is megvannak. A mohácsi ütközetre vonatkozó részek az országos főrabbi, Lövy Moyzes kajmakam szívességéből, Grossmann E. S. szentlőrinczi rabbi és Fehérvári Béla fordításában megjelentek a „Pécsi Figyelő“ 1892-iki évfolyamában s a „Mohács és Vidéke“ 1892. évi 35- és 36-ik számaiban. A mohácsi vészre vonatkozólag azt Írják, hogy „az átkozott király (II. Lajos) rávetette magát a rumili hadseregre, melyet Pumili és Ibrahim nagyvezéreim vezérellek.“ Ennyit a csatáról. Lajos király halálának körülményeiről a következőket Írhatjuk. A jelen volt Broderies s utána Istvánffy azt Írják, hogy mikor a jobb szárny meghajolni kezdett, melyet Brodarics az ő feje fölött is elrepülő ágyúgolyók hatásának tulajdonított (pedig Báli bég hadainak nyomása volt), ők, kik a király körül állottak, mindannyian megrémültek és eltol fogva a király soraikban többé nem jelent meg s leírásában ezért a püspök hosszasan mentegeti magát. Szulejmán mit se tudott II. Lajos elestéről, hírmondó leveleiben azt írja róla: „Az átkozott király elmenekült a liarcz- mezőről, igazolva ama szavakat: a ki fejét menti, az nyer.“ Mohács gyásznapjához legközelebbi történeti forrásul szolgál Burgis pápai követ értesítése Rómába, ki már nyolcz nappal a csata után Írja, hogy a királynak vassal igen megterhelt lova belemerült a vízbe s a király is pánczélban lévén, fáradságtól kimerülve beleveszett a vízbe. Aczél látván a király veszedelmét, segélyére ment, de ez is ott veszett, mint a király kedvencz udvarnoka mondja. Mások ellenben azt mondják, hogy már átment a helyen, hol a katasztrófa megtörtént volna; mégis kevésbé kell ennek hinni, mint amannak, mert már nyolcz napja a csatának s a királyról mit se hallani. Ha még élne, már nem volna újság. (Si posse viva ci ni seria nova.) i) 1896. 65. — 2) Mon. Vat. IL I. 451.
