Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
20 ŐSKOR. Csiszolás előtt a szerszámokat, ha t. i. nem a természet által félig készen nyújtott darabokat dolgoztak föl, a mi egyszerűbb formáknál gyakran történt, előbb csak durván kinagyolták. Ily félig elkészített gránit- csákányt mutatunk be a bodai telepről 4-ik számú rajzunkon. Ha a szerszámon nyél-lyukat akartak fúrni, azt mindig a csiszolás előtt, a kinagyolás után tették, hogy t. i. ha a szerszám fúrás alatt eltörne, megtakarítják a csiszolás hosszadalmas munkáját. A csiszolás maga csak úgy, mint a természetben, melytől azt az ember elleste, nem közvetlenül a két kőnek egymáshoz való törzsölése által történt, hanem oly módon, hogy a csiszolókőre Adzes homokot tettek s tulajdonképen a homokszemcsék végezték a csiszolás munkáját. Ez magyarázza meg ama végtelen finom, sima fölüle- teket, melyet e korbeli csiszolt szerszámainkon méltán csodálunk s ugyan ez a találmány tette képessé e kor kőiparosait ama végtelenül szabályos nyél-lyukak előállítására, melyeket szerszámaikon közönséges nád-, fa-, vagy csonthengerrel fúrni tudtak egyszerűen az által, hogy a hengert a szerszámra tett nedves homokon forgatták körülbelül olyan módon, a mint ma a gyermek fúrja át náddal a burgonyát. 5-ik számú rajzunk mutatja be ama jellemzőbb szerszám- és fegyverformákat, melyeket megyénk területének kőipara csiszolt darabokban hagyott hátra e korból. A legkorábbi formák a lapos vésők (6—12.'sz.), melyekről már említettük, hogy eddig csak a megye északi feléről ismeretesek. Ezek között a 9. számú pécs-makártetői darab egy a természettől formált kavicsnál nem egyéb s mégis csaknem teljesen az e korban divatos egyszerű vésőformát mutatja. A 11, 12-ik sz. formákat gyalúnak nevezik a szak- irodalomban s ebből a formából ismeretesek olyanok is, melyek völgyelő vésőkép használtattak. Áz 5. szám alatti eltört példány hasonló typus, de nyél-lyuk fúrása, melynek maradványa még látszik, mutatja, hogy hasítószerszám volt. A 2, 4-ik számok alatti balták, a 3. számú csákány, a 2. sz. alatti kalapács, a 14 16. sz. alatti buzogányok (köztük a 15. és l(í. számúak megkezdett, de be nem végzett nyél-lyuk fúrással) valamennyi átfúrt, későbbi forma a csiszoló-technika fejlettebb korából. Valamennyi a Juh ász-féle gyűjteményben van s az 1, 3 makáraljai, 4 töttősi, 5 szabolcsi, (>—12 Pécs délkeleti széléről, 13—16 a Pécs fölső-makári, szent-erzsébeti és li.-szent-mártoni leletekből való. A másik iparág, melyet megyénk legrégibb lakossága űzött, a csont- faragás. Telepeinken igen nagy mennyiségben találjuk a szarvas- és őz- agancsdarabokat. E darabok legnagyobb tömege vagy földolgozatlan nyers anyaga az őslakosság csontiparának, vagy gyártási hulladéka annak. Ez utóbbiakon, melyekből 6-ik számú rajzunkon közlünk egy a Pécs melleti Makár-tetőről származó sorozatot, mindig megtaláljuk a kovakések nyomait. Szarvas-agancsból leginkább árak, tőrszerü szúrószerszámok s különösen sok balta és kalapács készült, melyekből 7-ik számú rajzunk két baltát (2, 3. sz.), egy kalapácsot (1. sz.) és egy kisebb fajta árat (4. sz.) 4.
