Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
14 ŐSKOR. vándorlásaikban s útjukat inkább a kis folyók és patakok mentén vették. Ennek magyarázatát másban, mint ama terepnehézségekben, melyeket a nagy folyamvölgyek akkor bizonynyal sokkal nagyobb árterének iszapos, siippedékes volta támasztott, nem kereshetjük. A Sárvíz pedig csaknem egész folyásában ily területet szel át s épen azért alig tekinthetjük fontosabb útvonalnak. Legkisebb fontosságot mindenesetre a Duna vonalának adhatunk, úgy annyira, hogy dunamenti telepeinket : Bozsokot, Szék- csőt, Mohácsot, Kis-Kőszeget, Főherczeglakot, Albertfalut és Kopácsot inkább a megyében megtelepült lakosság későbbi terjeszkedésének, mint a bevándorlásnak útjába eső telepekül vagyunk hajlandók tekinteni. Az észak felől áramló letelepülés első sorban a megye dombvidékein hozott létre telepeket s így annak legkorábbi szintere a Mecsek összefüggő lánczolata. E tájakon az ős telepes mindent megtalált, a mit létföltételül igényelt. Vizet, melyre úgy maga, mint barmai számára szüksége volt s mely hallal is ellátta; vadat, mely táplálékának másik forrása volt; legelőt és termőföldet, melylyel nyáját eltarthatá ; magának a zordon télre készletet teremthetett, mindezt úgy, hogy a mellett a hegytetőkön biztonságot is legkönnyebben teremthetett magának. Kétségtelen azonban, hogy e dombvidéki telepek, mint legalkalmasabbak, csak a legrégiebbek s hogy az egyszer megtelepült lakosság elterjedt a megye egész területén s megtalálta a módját annak, hogy kevésbé kedvező terepviszonyok mellett is megteremtse magának mindama föltételeket, melyekre szüksége volt s melyeket a dombvidéken tán könnyebben, vagy tán csak könnyebb eszközökkel ért el s így keletkeztek megyénk területén a síkföldi őstelepek s e közben keletkeztek a megye déli dombvidékem is telepek. Abban a formában, a mint e legrégibb lakosság telephelyei reánk maradtak, úgy a dombvidéki, mint a síkföldiek közt van sok közös vonás, eltérés ellenben csak is annyiban tapasztalható, a mennyiben a telep biztonsága a helyi viszonyok különbözősége folytán más és más módon éretett el. A dombvidék telepeinek megerősítését rendesen sánczokkal eszközölték, melyeket néha csak egyszerűen, néha azonban két-, három-, sőt négyszeresen is ástak azok körül, a mikor a sánczárkok formája mindig alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz. Ha ugyanis, mint a Pécs melletti Makár- és Jakab-hegyen, a tetőn lévő telep megerősítéséről volt szó, akkor egyszerűen gyürüalakú sánezárkokat vetettéit a körül. Sajnos, megyénk e sánczos telepei közül eddig egyetlen egy sincs rendszeresen átkutatva, annál kevésbé rendelkezünk bármelyiknek sánczolatáról valamelyes megbízható fölvétellel, úgy, hogy a makár- és jakabhegyi sánczok alakja tekintetében is egyedid Gerecze Péter tanár szóbeli szíves közléseire vagyunk utalva, a kinek pécsi tanár korában alkalma volt, azokat több Ízben megfigyelni. Az ő elbeszélése alapján a makártetői telep egész körü- letén kettős, helyenként hármas sáncz vonul s leírása alapján legnagyobb hasonlóságot a tolnamegyei lengyeli sánczlioz mutat.1) i) i) Wosinszky i. h.
