Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)

Baranya őskora a magyarok bejöveteléig

NÉPVÁNDORÁLS KORA.

lC>2

sötét éjjel szállt volna reájuk, tapogatózva járnak; a kötelesség érzetével a jó és rósz közötti különbség tudata is elhomályosodik bennük. Majd azt látja az ember, hogy őrületes dűhvel ragaszkodnak a földhöz, hajhásszák a legizgatóbb érzéki gyönyörök mámorát, csakhogy néhány órára kimeríthessék azt az életet, melynek úgy sincsen holnapja. Majd az éghez fordulnak kétségbeesésükben; hogy magukat elkábítsák, vagy megmentsék, a legesztelenebb és legvadabb babonákat hívják segítségükre, a mágiát, az önkínzást, a gyilkosságot; azután, mikor a láznak e kitörései táplálék

122.

híjján megszűnnek, az utánuk következő nyugalom a sír nyugalma; az erkölcsi halál tökéletes

........Brittannia, Gallia, Hispania szolgáltatta régebben, vagy szolgáltatta ez időben is néhány tartományában a haldokló társadalomnak e szomorú látványát. Itt ép úgy, mint Hispánia némely városában, a vadállati dühre gerjedt népség rárohant egymásra, hogy kölcsönösen fölfalják egymást. Itt csakúgy, mint Trierben, a nemesek, decu- riók, tisztviselők, de e nevekre méltatlan emberek, asztal mellett ülve, virágkoszorúzott, fővel, kehelylyel kezükben, várták városuk kiraboltatását,