Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
156 NÉPVÁNDORLÁS KORA A kettős gót királyság terjeszkedéséből bennünket egyelőre különösebben a keleti érdekel. A ILI-ik század második negyedében ugyanis eléri Dácia határait s ettől bezdve betörései, melyeket e tartomány ellen intéz, szünetlenül ismétlődnek; egy negyed század alatt Dácia elvesz a római- ságra nézve s a visigót birodalomhoz csatoltatok. A germánok és szlávok, sarmaták és velük egyesült törzsek elárasztják most egész keleti Magyar- országot. A III-ik század vége s a IY-iknek eleje a birodalom belső kalózaival van betöltve, melyekben a vandalok, a velük egyesült szlávok és egyéb törzsek kiszorulnak Erdély északi részéből és Pannóniában telepednek meg. Ezt megelőzőleg a limigant sarmaták megtámadják s leverik előbbi uraikat, a jazygokat, kik a vandalokkal együtt letelepedett vikto- haloklioz menekülnek s mikor ez utóbbiak is elüzetnek erdélyi lakhelyeikről, velük együtt vonulnak Pannóniába, hol II. Constantinus veszi őket pártfogásába s nekik a jazyg Zizais személyében királyt is ad. 358-at írnak e tájt ; derekán vagyunk a IV-ik századnak ; megyénk politikailag római terület még, de hiába keresnek benne többé a római, vagy csak átrómaisodott lakosságot is, barbár az már teljesen. Nem hódítás adta azoknak kezükbe területünket, hanem betelepítés, de bármi czímen is az övék az már, markomann, quad és karp, vandal és viktohal, sár- mata-jazyg és a szláv vénád hullámzik terein. Sopianae áll, hisz a IV-ik század végén élt Ammianus Marcellinus említi s bizonyára fönállanak a sokszor földult falvak is; határ-castellumait még 369-ben is kijavíttatja a Duna hosszában Valentinianus; helyőrségeiket pedig ismeri a Notitia Dignitatum; a provincziának még csak összeköttetése se szakadt meg ez időtájt a birodalom szivével; a kereszténység virágzik földjén, melynek templomai állanak, esetleg püspöke székel Sopianaeben és mégis nem római élet az már, a mi téréin nyüzsög ; új lakó költözött a régi lakásba s épen azért a lakás nem is pusztul el, csak átalakul és sokszor más leszen a neve is. A megye szláv helynevei közül bizonyára nem egy ennek az epochának köszöni alakulását. E mélyre ható átalakulást legélénkebben jellemzik a temetkezési szokásokban észlelhető változások, nem mintha csak ezekben történt volna változás, nem is, mintha ez lett volna a legfontosabb, de mert emlékeink csak e temetőkből maradtak fönt. Ez új epochát ugyanis a soros temetők jellemzik, melyekben mindig égetetlen temetkezéseket találunk. A sírok mindig keletelve vannak, a mi azt jelenti, hogy az eltemetettek feje nyugaton, lábai keleten vannak, vagyis arczczal a napkeltének fordul, nem ugyan pontosan amaz iránynak, a melyben a nap keltekor áll, hanem körülbelül annak, a hol azt reggel 8 és 9 óra között látjuk. Arra vall ez, hogy általában ez lehetett a temetkezések szokásos ideje. Ettől a szorosan megtartott szokástól eltérő temetkezések igen ritka esetekben fordulnak elő s ezek úgy magyarázhatók, hogy amaz esetekben egy, vagy más okból, a rendestől eltérő időben történt a temetkezés, a mikor a nap természetesen máshol állott. Csekélyebb eltéréseket indokol a téli és nyári nap kelte közti különbség is. A temetkezések e szerént észak-déli irányú sorokban húzódnak egymás
