Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
260 BARANYA NÉPÉI. így beszélnek, a kik nem tudnak magyarul ; a kik pedig tudnak, azok gyakran egymás közt is így : „Gyere ide szomszéd, ich mécht’ tir was sage’. Elmész-e hunap a vásárra ? Mein Schimm’l ist krank, nem tudok befogni, — du kentst mich mitnehme’.“ Ha imádkozni nem is tud magyarul, káromkodásra már Árpád nyelvén fakad a fiatalabbja. Az ilyen dörgedelmet : „Hotz, Kreitz, Kissel, Donnerwetter, sapperlott nochamol !“ — már az öregeknek hagyja. Állatjainak a német is magyar nevet ad. A lova ép úgy Büszke, Tündér, az ökre épúgy Szilaj, Bimbó, a tehene ép úgy Csákó, Czifra, mint a magyaré. Magyarul is szólítja azokat : „Ne ide, ne ! gyühű ! hahó !“ Az ökrét is magyarul dirigálja : „Csáli ! hajsz !“ Hanem a ló kormányzása még közösügyes módon történik. Hol azt mondja : tüled ! hozzád ! hol azt mondja: hot! hár ! Csupán a kutyájához szól kizárólag németül; dehogy is ne ! mikor ezzel a tős-gyökeres szittya-magyar is németül diskurál. A magyar embert, ha még oly fiatal is hozzá képest, bácsinak hívja és kendezi ; holott egymás közt fukarkodni szokott a tiszteletadással. Sokszor még a tanult embert is kendnek (ihr) szólítja, ön (sie) helyett ; arról pedig sehogy sem akar leszokni, hogy a ki vele együtt játszadozott gyermek korában, azzal ne maradjon folyton per-tu, akármennyit tanult, akármilyen állásra jutott is később. Németországnak alig van vidéke, melynek a hegyháti járás németjei közt képviselője ne volna ; a legtöbben mégis Würtembergből, Badenből, Elszász-Lotliaringiából származnak. A kik csak úgy családonként szállingóztak ide, azok maguk sem tudnak eredetükről. Mivel oly igen kevertek, nincs is semmi különleges jellegük. Nem oly tagbaszakadt termetes svábok, mint a pécsvárad- és mohácsvidékiek ; de azért csenevésznek nem mondhatók. Katona-anyagul azonban határozottan mögötte állnak a magyarnak. Deli szálas férfi-alak még tán inkább akad köztük ; de szép nő már nagyobb ritkaság. A ki van is, hamar elvirul. Régi viseletűket jobban megtartották, mint a magyarok; az evangélikusok különösen. Ott még látható sárga-gombos, világos-kék mándli (az öregjeiknél galléros kék köpönyeg), hosszúszárú harisnya, csatos czipő, térdig érő fehér bugyogó, a mi helyenként már hosszabb ugyan, de egyforma szűk mindenütt. A katholikusok közül a járás szélén lakók, főként a mágocsiak maradtak legállhatatosabbak a régi viselethez. Beljebb már sötétes olcsóbb szövet-ruhát, hol csizmát, hol pantalót, „ezugos“ czipőt viselnek ünnepenként, kalapot is, de mégis legtöbb még a sapka (Peltz- kap) ; máskor csak papucsban, kapczában (Patschker), klumpában járnak, a mit már tőlük a magyarok is átvettek. Az öregek még borotvált képüek, a fiatalja azonban, sőt a középkorúak is már mind bajuszt eresztenek. Nagy küzdelmükbe került, míg ezt elérhették. Asszonyaik sehogy sem akarták eleinte az idegen jószágot ajkukon megtűrni. Megtörtént, hogy katona-emberek a nagy-gyakorlatról bajuszszal tértek haza. Mit tettek erre az asszonyok? Míg férjeik éjjel az igazak álmát aludták — álmodozván talán tisza-ujlaki bajuszpedrőről —
