Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

BARANYA NÉPEI.

183

Lassan megtelik a templom hívekkel. Végi uram ott ül az énekmutató tábla mellett, fent a kóruson s válogat az X-ek, L-ek, V-ék és I-k között ; végre is csak az L. zsoltárra esik a választása ; az tetszik neki legjobban. Bizony szép is az :

Az erős Isten uraknak Ura Szól és mind e földet előhívja Támadatról és napenyészetröl ;

Nagy szépséggel a Sión hegyéről,

Eljő az Úr ő fényességében,

Semmit el nem hallgat Ítéletében.

Az érkezők elfoglalják helyeiket. Mindenkinek meg van a maga rendes helye. Külön ülnek a férfiak, külön a nők, leányok. Az első padokat a virúló hajadonok s az idei friss menyecskék töltik meg. Hátrább az éltesebb anyókák, a legöregebb szülikéknek már csak a czinteremben jut hely. Azokra sokszor ráérik a köhögés, többször ki kell menniök a szabad levegőre ; azt pedig csak onnan tehetik az ájtatoskodás meghábo- rítása nélkül.

Tiszteletes uram katedrájának közelében ülnek a belsőbb emberek : az elöljáróság, a presbitérium tagjai.

Harmadik harangszó után nyomban érkezik tanétó uram a múzsa- fiak seregével egyetemben, a kik szép renddel fölsorakoznak az orgonás kórusra.

Komoly léptekkel ballag tiszteletes uram is, hóna alatt a bibliával ; hosszú, lecsüngő ünnepi palástját a jobb karján emelve. A mint belép a templomba, mindenki föláll ülő-helyéből s rákezdi, orgonaszóval kísérve, fölállóra az első dicséretet az iskolás-fiúk hangos torkú csoportja. Majd meg, elhallgatván az orgona, rövid fohászt mond magában minden jelenlévő. Még egy-két vers ének következik azután, a mit már ülve zeng el a gyülekezet. Az utolsó vers-szak végső soránál föláll nagytiszteletü uram, félkarjára veszi ismét a palástját, másik kezébe a szent-irást s komoly, lassú léptekkel indul föl a katedrára.

Elhallgat az ének, elhal az orgonaszó ; néma csendesség száll le a templomba ; a légy dongását meg lehetne hallani. S a mélységes csendből emelkedik föl nagytiszteletü uram komoly, méltóságteljes hangja : „A mi segedelmünk jöjjön az Úrtól, a ki teremtett, megtart és igazgat mindeneket ; amen !“

Következik egy magasztos, föntszárnyaló ima, mit a „Miatyánk“ rekeszt be; a népsokaság halkan utána mondja az imát. Ima után fölol- vastatik a „mái szent evangyéliom“, melyet megirt (valószínűleg) szent Máté evangyélista, az ő evangyeliumának egyik részében és pedig ennyi és ennyedik versben, mit a hívek végig hallgatnak isteni félelemmel.

Majd helyet foglal az ájtatos gyülekezet; a pap beszédet tart a hívek lelki épülésére.

A református prédikátorok szent beszédeikben az erkölcsi világrendnek egy-egy sarkalatos igazságát fejtegetik. Nem a dogmák bonczolgatása az, mit sem a szónok nem ért, sem a hallgatóság nem ért meg; hanem