Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
BARANYA NÉPEI. 179 Az ormánysági nők egyszerűen, de takarosán öltözködnek. Minthogy az uralkodó szin fehér, valami nagy tarkaságot nem mutatnak. Hanem a fehér, ez aztán fehér ! A férfiak viselete nyáron : ránczos gatya, gombos puruszlik, vagy tarka melles; arra öltik tel a dolmányt, kaczabót. Fejükön kis pörge kalapot hordanak. Lábukon télen csizmát viselnek, de nyáron a férfi-nép is csak mezitláb jár s a ruházat is csupán ing, gatya és kalapból áll. Az adoma szerint, mikor az ormánysági ember nyári reggelen fölébred, odaszól az asszonynak: „Asszony! ’oczi a ruhámat; e’ mék bé Söllére.“ És az asszony oda adja neki a — botját, meg a kalapját. Általában munkaidőben csak a legszükségesebb ruházat járja. Pipás ember kis vászon-tarisznyát hord, abban tartja tűzszerszámát. Innen van a „baranyai kis tarisznyás“ elnevezés. Azonkívül még kurta kis kötényt is szokott kötni a munkás-ember; abba törli arcza verítékét. A gyász színe a tiszta fehér : kendő, éró-ruha, bikla, minden fehér. Ez keleti és pedig kiválóan mongol, khinai szokás. A leányok rendesen „hajadon-fént“ járnak ; fejüket csak a menyecskék szokták bekötni rózsás-tarka selyemkendővel, vagy fehér csipke- „fékendő“-vel. Minthogy a tisztaságra sokat adnak, azért a mosás nagy fontosságú családi ünnepszámba megy. Kivált, ha az ilyen mosás összeesik a fonál-párolással, akkor egész vendégség, a „fonál-czuczcz“ szokta azt este követni. Az ormánysági házban sok a fehérnemű. A levetett szennyest fölrakják a ház-szére (padlás) s ott lóg köteleken a következő legközelebbi szapulásig. A szennyes ruhát „füstösének nevezik, valószínűleg azért, mert a padláson, kivált a régibb építkezésű házak padlásain, hol a füst keresztül-kasul járja — bizony füstös lesz. Szapuláskor aztán belerakják a sok füstöst kis szapuba, nagy sza- púba; az pedig rendesen egy nagy vessző-kosár, vagy hársfa-kéregből készült bodon, melyben megpárolják. Párolás után leviszik a „páróttat“ valamelyik közeli folyó-vizhez, vagy a kanálisra, vagy a Drávára s ott megmossák. A mosásban rendesen a szomszédasszony, komámasszony szokott segíteni, nem pénzért, hanem azért, hogy a „fonál-czuczpz“-ra őt is meghívják. Érdemes egy ormánysági mosást megnézni. Az idevaló asszonyok nem súlykolják a ruhát, hanem a vizbe beállítanak egy pár mosó-bakot, arra fektetik a mosó-deszkákat s ezekre a deszkákra állanak a mezítlábas mosó-asszonyok. Télen, csikorgó kemény fagyban, léket vágnak a jégen s egy kis szalmát hintenek a lábuk alá s akkor is úgy állanak ott mezitláb. Az edzett menyecskék, bár kipirul a hidegtől a bokájuk, de még csak el sem rekednek. A mosni való ruhát beszappanyozzák, aztán megfogják az egyik végénél s a levegőbe föllódítva, oda pacskolják a deszkához. Ez is keleti, khinai és indiai módja a fehérruha-mosásnak, csakhogy ott nagy, sima kövekhez pacskolják a ruhát. Közbe-közbe megöblítik, lábukkal meggázolják s újra a deszkához pacskolják, hogy a ruha fodros ránczokat vet li*
