Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
158 BARANYA NÉPEI. mi ránk, ki fogja megvarrni, ha elszakad ruhánk ?“ „Kőkemény az árva gyermeknek kenyere, hogy azt megpuhítsa, könynyel áztatja be.“ „Én édes lányom (ki már férjnél van), haza-hazatekints, árva testvériden ha kell s lehet segíts 1“ „Kérik a lányokat, kik olyan kort értek, bár fiatal vagyok, engem is megkértek.“ „így lévén, elvittek az Isten házába, ahol engem az Úr fölszentelt szolgája, isteni mátkámnak, Jézusnak eljegyzett..“ „A harangok nyelvén ki lettem hirdetve. Eljővén a napja, megyek esküvőre. Összegyűlt a násznép, vár rám vőlegényem. Megyek hát, csak vég- búesumat veszem.“ „Hiába szorítá keblére az anya, hiába mondotta : nem, nem adom oda. Nincs több, csak ez egy van, hadd meg ezt az egyet ! Ámde a halálban nem volt könyörület.“ „Özvegy élet, özvegy élet ! Istenem, mily nehéz lehet. Azért ne sírj, jó a szent szűz, ő mindenkit keblére fűz, minden özvegy, minden árva, ha kér, oltalmat lel nála.“ „Hiába szóltok e házba. Gyere Jóska iskolába. Elment ő már fel az égbe, az égi mester elébe.“ Az ilyen verseket s rájuk nem kevésbé ható : „szerelmes szülöttem“, „ékes virágszálam,“ „gyönyörű virágom“ stb. kifejezéseket tartalmazó búcsúztatókat mint „gusztusikra való“-t sokáig emlékezetükben tartják. Nem egy szántó embert lehet hallani, amint ekéje után ballagva, valamely búcsúztató töredéket dúdolgat. A búcsúztató terjedelme a halálozás körülményeitől, a rokonság kiterjedtségétől, no meg a kántor ügyességétől függ. Vannak 15-től egész 30-ig, sőt némely helyen 40 verses búcsúztatók is. A búcsúztatókat a pap vagy ülve hallgatja végig, vagy állva marad s annak éneklésénél „szekundál“ a kántornak. A búcsúztatás véget érvén, a kirendelt négy férfirokon, vagy vállukon, gyászfátyollal, vagy mely felől állnak, a karjukra kötött kendővel vállukra emelik a szt. Mihály lovát s a „Könyörülj Istenem . . .“ énekhangjai mellett megindul a gyászmenet. A gyalulatlan, testetlen keresztet mindig a halott komája, illetve keresztapja, karján szintén kendővel, viszi a koporsó előtt. A kisdedek koporsóját rendszerént a keresztanya a „fejön vissze ki“. Ha pedig nagyobb fiú, vagy leány hal meg, akkor a koporsót, ugyancsak szt. Mihály lován, négy fehérbe öltözött, fel- koszoruzott leány emeli. Ha a temető közel van, úgy egész odáig vállon viszik a koporsót, s azt — kivált ünnepnapon, de egyébkor is, ha nincs szorgos munkaidő — az „ínök szóra“ megjelent hívek, különösen a nőnembeliek nagyrésze, kikiséri a temetőbe. A hol a temető távol van, ott csak a rokonok, siratok kísérik ki a koporsót ; ez esetben csak a falu végéig viszik vállon, itt aztán kocsira teszik és fölébe a szt. Mihály lovát, de a „nehéz járatú öreg anyókák is fölkuporodnak“, ki a koporsó tetejére, ki a kocsi-oldalra. A kántor is befejezi a kisérő éneket, a pappal és az egyházfival kocsira ül, így — a többi kísérők pedig gyalog — jutnak aztán a temetőhöz. A temető-kapuban leteszik a szt. Mihály lovát, reá a koporsót, s csak miután itt megtörtént a „bekérés“, elmondatott a „Libera“, viszik azt a sírhoz. Ha olyan öreg ember, vagy asszony hal meg, kinek „párja“ még életben van, úgy a koporsót a sir oldalába ásott
