Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
BARANYA NÉPEI. 157 A falubeli rokonokat nyomban összehívják, elküldenek a vidékiekért is; a nők masuk fonta-szőtte fehér ruhában jelennek meg. a férfiak pedig fehér kendővel nyakukon (a „10—12 szé“ fehér gatya már kiment a divatból), ez a Kisasszonyfa-vidékieknek a gyászszine. Az asszonyok csakhamar hozzáfognak a „siratás“-hoz, sírva — ének hangon — beszélgetnek a halottal ; a férfiak egy része, köztük a keresztkoma, illetve keresztapa, elmegy sirt ásni, más része pedig a félszer alatt a koporsó és kereszt megcsinálásán fáradozik, mert ezt többnyire maguk állítják elő. Esti harangszó után (halottra majd minden két órában harangoznak) szállingóznak a „vérasztók“, ezek az asztalt körülülve, egy „könyves“ ember, vagy asszony előéneklése után gyászéneket énekelnek, vagy imádkoznak, közben egyet-egyet húznak az asztalon álló boros üvegek valamelyikéből. A házbeliek biztatják, kínálgatják őket, hogy csak igyanak. Ez alkalomra, meg torra, elegendő borról gondoskodnak, nehogy azt mondhassa valaki : „bánták a halottú.“ A virrasztók — némelyik „jól beszödőzve“ — úgy éjféltáján hazamennek, de a rokonok közül egy — fölváltva — reggelig virraszt a halott mellett. Megjön végre a temetés ideje. Mire a plébános, kántor, egyházfi s a temetésnél szolgáló gyerekek — a kereszttel — megérkeznek a halottas házhoz, annak udvarát, az ez előtti utczarészt, de még a szomszédos udvarokat is annyira el állj ák az oda sereglett falusiak — de ha rendkívüli a háláleset s hozzá szép idő van, szomszédfalubeliek is — hogy alig lehet oda jutni az udvar közepén a „Szt. Mihály lová“-ra lábbal az utcza felé fektetett koporsóhoz, mely körül fehér ruhás asszonyok sirdogálnak. Az egyházfi gyászlepellel letakarja a koporsót, a papot fölöltözteti s kezdődik a temetkezési szertartás. Megszűnik a sirás, ami annál nagyobb erővel indul meg ismét, mikor a kántor a búcsúztatót énekli, mindegyik részéről leginkább akkor, mikor abban a neve említtetik. A sírásban egymást iparkodnak fölülmúlni, mert hát az is valami, mikor valakiről azt mondják : „Ej de szépön mögtutta siratni.“ Tesznek is a temetés után elég megjegyzést, mert a temetésen jelenlevők legtöbbje nem a halott iránti tiszteletből, nem részvétből megy el „ínökszóra“, hanem mint a kifejezés is mutatja — „möghógatni“, hogyan „búcsuztatik“, „mög hogyan siratik?“ Ez utóbbiban, a sírásban, ha a kántor „étaláta a búcsúztatót“, maguk is részt vesznek, ilyenkor aztán egyre hajtogatják : „No má’ szépön öszszeszötte, muszáj vót rá rénni“. Ha pedig „nem vág be“ nekik a búcsúztató, azt így Ítélik el ; „Nem vót érdömös émönni ínökszóra ; jobb lőtt vóna, ha é se kezte vóna“. E tekintetbeni ízlésüket illetőleg, az ilyen féle versek, kifejezések tetszenek nekik : „Kaszás csontszörnyeteg ment végig az utczán, betekintett N. N.-ék ablakán. Meglátott egy asszonyt az ágyon betegen és így gondolkodott : jó lenne ez nekem. Be is lépett nyomban s ott körültekintve, három alvó lányra esett tekintete. Ezek fölijedtek s kezük összetéve, sírva, rímán- kodva borultak eléje : „Ne vidd el anyánkat, hadd meg őt minekünk. Mi lesz anya nélkül, óh mi lesz mivelünk ? Ki fog sütni, főzni, tisztogatni
