Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - T. Katalin

átvittek a hídon és ott egy iskolában, egy nagy iskolába bezártak. Amikor odaértünk, már ott voltak a liptódiak. Akkor mindjárt, amikor beértünk, mondta a Kádi: „Mi innen már nem kerülünk ki! Tudod, te hova kerülünk? Hát Oroszországba!”

Január 6-án reggel vagoníroztak be (bennünket).

Volt még egy-kettő, akik a vagonoknál mondták, hogy ők magyarok, pedig nem voltak azok. Először németek voltak, akkor kiabálták magukat magyarnak, hát most megint németek. Szóval így.

Tizenhét napig mentünk. Be voltunk vagonírozva. A 17 nap alatt egyszer kaptunk meleg ételt. De mi vittünk magunkkal, mert azt mondták nekünk, hogy kukoricát megyünk szedni, és hogy vigyünk élelmet. Hát annyi volt még, hogy talán egy-két hétig elég volt, de hát nem kaptunk sokat. A férfiak hetvenötén voltak egy vagonban, de mi nők csak negyvenötén.

Maga is tapasztalata, hogy egy nő sokkal többet bír ki, mint egy férfi. És a férfiak, mivel cigarettáztak ugye, cigaretta nem volt ott, és hát szóval egész másképpen tudják ők elviselni, mint mi. Mi jobban elviseltük.

Tudom, amikor legelőször kiengedtek, az apám is velem volt, ugye a nők külön voltak, a férfiak is külön, és az apám, istenem, ezek olyan fehérek voltak már, mint a fal és hát már akkor látszott, hogy itt baj van. A vagonon csináltunk ilyen lyukat, ott csináltunk a kisdolgot, nagydolgot, ahogy jött. És ha kiengedtek, ahol volt egy víztócsa, vagy mi, ha be is volt fagyva, ezt föltörtük. Hogy ez jó víz-e, vagy sem, (nem tudtuk), de ittunk belőle. Amikor kijöttünk, minket nem fogadtak szépen. Ők azt tudták, vagy hallották, hogy mi magyar cigányok vagyunk és azért jöttünk ki, hogy tőlük elvegyük a kenyerüket. Mi persze nem tudtunk velük beszélni és nem tudtuk, hogy ők mit akarnak.

Hála istennek jó kondícióban voltam! Én bírtam mindjárt és mentem a bányába, amikor odaérkeztünk „Katyevkára" (Kegyevkára).

Hol volt a kivagonírozás?

„ Katyevkán”. A Fekete-tengernél. Nem messze van onnan a Fekete-tenger. Akkor, amikor kivagoniroztattak, akkor szétosztottak. Igaz hogy, hogy mondjam, hát egy lágerban volt férfi és nő, de volt úgy is, hogy külön voltak a férfiak és külön a nők. Én bányába jártam. Az apám, mikor kijöttünk, már beteges (volt). Egyszer hazajövök este a bányából, átmegyek, azt mondja: „Tudod mit lányom? Minket most, a betegeket elvisznek egy kolhozba és ha egy kicsit följavultunk, akkor mehetünk haza!” Hát istenem, most mit csináljak? Főztem magamnak krumplihéjat, mert én azt tudtam, ha főzök krumplihéjat és azt jól megsózom, akkor lázam lesz. Akkor ezt főztem és megettem és ittam legalább egy fél liter vizet rá. Akkor mindjárt lett lázam, mert ott az ember csak akkor beteg, amikor láza van. Akkor mentem az orvoshoz. Orvos? Nem tudom, mi volt otthon, de

77