Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - R. Ádám
az egyik, utána a másik. A lutri. Egyik alkalommal az volt a helyzet, hogy éppen átadtam a fúrógépet, robbant. Hát éppen őt kapta el a szénfal mellett. A másik meg úgy történt, hogy közösen vittük, mert ugye úgy kellett vinni magunkkal 60-80 kilónyi felszerelést is, hát ha lehetett, akkor betettük ezt a csillébe. Akkor is az történt. Az egyik ilyen lejtős vágaton húztak föl bennünket és fönt a vágatnál egy keresztfolyosóról elszabadult egy csille, aztán lefelé elindult. Nekem az volt a szerencsém, hogy én a legelső csillében voltam és keresztbe belefeküdve, fejjel a menetiránynak, úgyhogy amikor a nagy csattanás volt, hát betemetett a szén, de hát viszonylag nagyon nem sérültem meg, de a csilleszerelvény szétszakadt és ez a szerencsétlen aztán visszazuhant 2-300 métert. Még a holttestét sem lehetett kivakami. Hát ezek ilyen kellemetlen epizódok benne. Az ellátásról. Ezt ami fogalmaink szerint egyszerűen nem is tudom hogy minősítsem. Aki még nem éhezett, az nem tudja elképzelni, hogy mi az éhség. Nagyon egysíkú volt a táplálkozás. Káposzta, burizs, néha egy kis makaróni. Húsból, hát ha volt, egy kis hal. Más húsból nagyon ritkán kaptunk. Olyat, mint sertéshúst egyáltalán nem. Az adagok katasztrofálisan kicsik voltak, annak ellenére, hogy nagyon-nagyon komoly fizikai munkát kellett végezni. Fizikailag mentek tönkre az emberek. Általában, érdekes módon a robusztus, széles vállú, nagy darab emberek, ezek bírták legkevésbé. Hát aztán rongáltuk is az egészségünket, mert roppant éhesek voltunk. Aki lent dolgozott a bányába, az kiemelt ellátást kapott. Egy kiló húsz deka kenyeret. De hát ez ugye nem magyar kenyérben értendő. Két, illetve három napra adták ki az adagot. Hát a háromnapi adag, a három kiló hatvan deka az annyi volt, mint egy magyar vályog. Nagyságra is, meg súlyra is. Hát ahogy ők mondták, bazárt szemét meg egy kis víz. Kukoricaliszt, árpa, minden volt ebben. És ez volt tulajdonképpen a fő táplálék. Na, most, hogy jóllakjon a magyar, azt csinálta, azt csináltuk, hogy megpirítottuk a kenyeret a tűzhelyen, de úgy, hogy majdnem kezdett szenesedni. Ezt aztán nagyon vastagon megszórtuk sóval és erre a sós kenyérre meg lehetett inni 2-3 liter teát és az ember úgy érezte, hogy tele van a gyomra. Emiatt lépett fel aztán egy ilyen nem is tudom, minek mondjam, vízibetegség. A feje (a betegnek) az nagy volt, mint egy hordó, egyébként le volt soványodva. Hát az első ilyen transzporttal, akiket a tífusz nem vitt el, mert 1945-ben, 1946- ban tífuszjárvány is volt, ezeket hazahozták. így került negyvenöt őszén haza az apám is. Nekik ugyan mást mondtak, azt mondták, hogy üdülni viszik egy másik lágerba. Hát nem tudom, (talán) koromnál fogva, meg egy eléggé emberséges tag volt, egy ilyen kun bajuszú hadnagy, szép magyar neve volt. Pusztavárónak hívták. O volt annak az épületnek a parancsnoka, ahová mi tartoztunk és én valószínűleg szimpatikus lehettem neki, ő végül is egy nap reggel behívott. Részben azért is, mert a fúrósoknál dolgoztam, 336
